Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei IV.

kat, s újakat hordtak össze; a vas-gép-korszak a birodalomban is virágzásnak indult, részvénytársaságok alakultak, bányákat nyitottak, hegyeket bontottak, vasutakat építettek. A tőkés rablás nálunk sajátos arculatot nyert, nem valami rafinált, de annál barbárabbat. (A birodalom, illetve a kettős birodalom bukásáig aztán már nem is igen változott semmi: csak a gazdagok lettek még gazdagabbak, s a szegények még szegényebbek.) Lehetett gazdagodni; néhányan tehát meggazdagodtak. Lehetett karriert csinálni, néhányan tehát karriert csináltak. A barikádharcosok némelyikéből miniszter és udvari tanácsos lett; másokból csak ülnök. Azoknak, akik a császár őfelségéért harcoltak nem azonos mércével mértek, leggyakrabban hálátlanság volt a jutalom: szövetségesből a győzelem után tolakodó s terhes koldus lett.

Ebben a világban nem lehetett teljes életet élni, de a tengődéshez is pénz kellett. S így történt, hogy a háborúból, hajcihőből hazatérők igyekeztek megvetni a lábukat, ahol éppen lehetett: a paplakok hársfáinak árnyékában, az iskolák szalmatetői alatt, sőt volt, aki az új hatalom torkába vetette magát: hivatalnok lett. Az ifjúkor Világosnál a mieink számára is befejeződött. Befejeződött az ihaj-tyuhaj, maradt a papiak meg a család. Ráncosodott a homlok a mindennapok gondjától, háj rakódott a bőr alá, füstölt a tajtékpipa és a szivar: szép Jankó44 hivatalnokoskodott és biliárdozott, furcsa Jankó45 hivatalnokoskodott és — dinnyét termelt. Bizony, bizony: hol voltak már a daliás idők!

A harcosok lassacskán, de feltartóztathatatlanul nyárspolgárokká váltak.

Ebben az időben Húrban magányosan s kicsit talán különcként magasodik a többség fölé: egy ember, aki nem adta meg magát, aki nem adta fel a harcot. „A mi akaratunk a nemzet támogatásával halálig töretlen marad!” Élni sem lehetett: ő írt; írni sem lehetett: ő folyóiratot szerkesztett. S életének s a nemzet történelmének éppen ebben a szakaszában haladta meg a korát leginkább. Az időből ő sem szökhetett ki, s egyetlen napot sem léphetett át, de nem is akart, éppen ellenkezőleg: mélyen megmerült az időben. A kor falát nem törhette át, kijátszotta hát a kort: „Mind ez idáig sok kritikus helyzetet szerencsésen túléltünk, amit tettünk, lelkiismerettel tettük, munkát és áldozatot nem kíméltünk, az ellenállást legyűrtük, s hajónkat a veszedelmek között is bátran kormányoztuk ..

Azaz csak kormányozni kellett hát jől tudni!

Például így: „De a mi mértékletességünk, folyóiratunk elismert rendtisztelete, törvénynek engedő magatartásunk, a születő viszonyok kímélete, az a körültekintő mód, ahogyan új korszakunk szép és törvényes valóságát megéledő nemzetünk számára hasznosítjuk, mindez a tőkésben bizalmat, a hazafiban pedig kedvet és szeretetet ébreszthet irodalmi vállalkozásunk iránt.” Persze, van ebben a „kormányzásban” sok pragmatizmus is. Húrban tartotta magát a közmondáshoz: Dobbal nem lehet verebet fogni. Dobolás helyett tehát énekszóval próbálta a madarat, a „tőkét” lépre csalni. A kaucióhoz ugyanis tőkére volt szüksége. Köszörült egyet a torkán és gyengéden — mint farkas a gidának — énekelni kezdett. De hiába énekelt: a gidát nem lehetett becsapni, a szlovák láthatáron egy fia tőkepénzes sem mutatkozott. A tőkéseknek — a szlovák tőkéseknek is — akkor s azóta is egészen más gondjaik voltak, mintsem holmi folyóiratok megmentése. Hiába tért hát ki Húrban a törvénynek, hiába volt körültekintő is, hiába kormányozta olyan ügyesen hajóját a veszedelmek között. A Pohladyt nem tudta megmenteni.

De a folyóirat megszűnte előtt még volt ideje a leglényegesebbet: a szlovák nyelvet megmenteni.

Mert abban az időben már megint a nemzet puszta léte, a legmélyebb biztonsága, s tulajdonképpen egyetlen alapja, a nyelv sorsa forgott kockán.

A szlovák nemzeti mozgalom koncepciója ugyan nem pusztán a nyelvre támaszkodott, kereste a szélesebb történelmi összefüggéseket is, s ereje teljében egy nagyon haladó szociális vonalat is talált és érvényesített, a mozgalom kozmoszának középpontjában azonban mégiscsak a nyelv állt. Apáink és nagyapáink nyelvében — akkor még nem anyanyelvnek hívták az anyanyelvet — a születő modern nemzet minden problémája benne foglaltatott, benne erősödött egyetlen folyammá a sok külön ág, s kaptak az. egyes tartalmak valóságos, élő formát.

S éppen azért, mert a nyelvnek ilyen központi helye volt a szlovák nemzeti mozgalomban, a legélénkebb és legkeményebb viták, perlekedések színterévé is vált.