Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei IV.

volna. S ez gyakran megesik azokkal a világformálókkal, akik nem tudnak megbarátkozni az elmélet és gyakorlat közötti mély szakadékkal, s nem találják meg a szakadék áthidalásának módját.

Minden az ebek harmincadjára került. A csacai esperes próféciája az utolsó betűig ■beteljesedett: a németek eladtak bennünket a magyaroknak, — ami persze leegyszerűsítése a dolognak. Beniczky helyére Forgách gróf került: Kossuth biztosában és az ókonzervatív grófban nem sok volt a közös vonás, de a szlovákokhoz való viszonyuk azonos volt. Forgách gróf és a hozzá hasonlók a forradalom előtti időkben nagy előszeretettel botoztatták a lázadókat, értsd: a parasztokat. Minden kivágott fáért szétvert fenekével fizetett a paraszt. Mikor azt kértük Schwarzenbergtől, hogy rendeljék vissza •a magyar hivatalnokokat, Schwarzenberg összevetette petíciójukat az új biztosok 01- mücbe küldött panaszaival, s megállapította, hogy azok (a biztosok) „referátumaikban a szlovák nép kommunizmusát panaszolják.”

Ahogy mondani szokták, a szegényt még az ág is húzza.

Mit értünk hát el a harccal? Kellett nekünk fegyverrel a kézben megjelenni Közép- Európa történelmének színpadán?

Húrban szerint igen. Hogy abban az időben, mikor már minden ellenünk fordult, „a törvény, az egyház, a polgárság, a nemesség, a hatalmasságok, a megyei s az egyházi gyűlések, a dikasztériumok, a főrendiek, a bölcsek, az ostobák, a szabadok, a rabszolgák, az urak, a szolgák, a táncok, a bálok”, s minden „halált hozó gőzöket fújt a szlovákság fájára”; amikor már mindent kipróbáltunk, Štúr törvényes útját, a petíciók, vádak és panaszok módszerét, „a csendes irogatásokat, lavírozást, a jólfésült, sima stílust, báránybégetést”; s mikor mindez nem segített a nemzeten, jönni kellett egy „igazi megrázkódtatásnak”.

S ez a „megrázkódtatás” volt a fegyveres felkelés. Tulajdonképpen azt igyekeztem bizonyítani, hogy ez a Hurban-per még tart, még ma sem mondhatjuk ki röviden és világosan s egyértelműen a döntő szót fegyveres fellépésünkről, illetve fellépéseinkről. Fellépéseink számos ellentmondást rejtenek magukban, a történelem rejtette őket oda, s ott lesznek a világ végezetéig. Fegyveres fellépéseinkről, a résztvevők szerepéről, az eseményekről és a személyekről százszor is ítélkezhetünk. ítéleteink azonban perba szállnak egymással, megakadályoznak bennünket abban, hogy a bibliai igen, igen-t, vagy nem, nem-et kiejtsük. Egyszerűsítés nélkül nem állíthatjuk valamiről, hogy reakciós vagy haladó, mert akkor nem mérhetnénk fel a történelmi viszonylatok teljességét.

Legyen bár így vagy úgy: belső fejlődésünkhöz, a modern nemzet fejlődéséhez a fegyveres fellépések is forrást jelentenek, csomót az okok és okozatok hosszú sorában. Nem töltenek el bennünket ugyan végtelen büszkeséggel, de nem is nagyon kell szégyenkeznünk miattuk: minden fegyveres fellépésünk objektív ténye történelmünknek — előítéletek, s főleg nemzeti előítéletek nélkül kell hát rájuk néznünk.

A költészet az a hely volt — s részben még ma is az —, ahol üzemszerűen hizlalta.-: a félelem és gáncs nélküli hősöket, sorozatban gyártották a hősi tetteket. Nemcsak Samo Chalúpka, de az egész szlovák romantikus nemzedék élt az ismert ősi és hősi gesztussal: inkább halált, mint rabszolgaságot,40 — inkább nem élni, mint térden állva élni.

Chalúpka nemzedékének szlovák politikusai pragmatikusabbak. S ez érthető: a politikában a gesztus legtöbbször semmit sem jelent, esetleg az eljövendő veszteségeket jelzi. Mi, az utódok nemigen teszünk különbséget politikai és lirai hagyományaink között, számunkra tulajdonképpen a líra is — vagy talán inkább csak az — politika, mégpedig különös sajátosságú, valamiféle vegytiszta, az összefüggések szövevényéből kiszabadított politika. Üss csak, vágj csak, megver érte a jó isten.41 Igen, majd a jó isten, mi meg addig eldiskurálgatunk a sligovicás üveg mellett. Ezt a lírai politikát, vagy politikai lírát, az ügynek nagy szavakkal, gesztusokkal, felkiáltásokkal való elintézését, ó, istenem, büntetni kéne; minket megbüntetett érte a történelem.

Nem mondhatjuk, hogy ma nem törődünk a múltunkkal. Éppen ellenkezőleg, turkálunk, kutatunk benne eleget: a szúette almáriumokból és sifonérokból megsárgult kéziratok hullnak ki, a poros padlásokról ismeretlen versek, sőt ismeretlen költők ereszkednek alá. Versikék persze, de mindegyik fölött ott görnyed a megtaláló, s az illetékes értelmező szakembere. Versikék s megint csak versikék; lelőhelyek csaknem tökéletesen feltérképezve, jelentőségük eltúlzása nemzeti történelmünkben általános.