Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - MŰHELY - Cuth János: Az író emberré lesz (novella)

Mikor nagy cseppekben végigdobolt az eső a határon, Jóska az apjára nézett, aki éppen a kévékből rakta a kereszteket.

— Most aztán semmti sem tehetünk — mondta Jóska.

— Adogasd a kévéket — szólt az apja. Négyszög alakban egymás mellé sorakoztatta őket, a tetejébe pedig ék alakban rakott még egy sort úgy, hogy a végeiket szorosan egymásba ütötte, és elkészült a paradicsomi hajlék.

Jóska nézte apja széles hátát, s máris az otthon biztonságát és meghittségét érezte a kunyhóban. Hozott egy nyalábnyit a földek végén lekaszált szénából, és szétterítette a kunyhó talaján. — Ha annyi esne, hogy megáradna a patak, a víz elvinné a hidat. Akkor még holnap sem tudnánk hazamenni? — kérdezte- Jóska.

— S ha tüzet sem rakhatnánk, kukoricát sem böngészhetnénk, de még egy fia madártojást sem találnánk, leheverednénk a szénára, mesélnék a lövész- árokról, s tüstént úgy éreznéd magad, mint egy hercegprímás. Ettél már sült kukoricát?

— Még nem ... Eshetne is annyi...

A zivatar magával sodorta a port, a száraz leveleket, s a felhőket is.

— Mondd csak, van olyan, amin nem tudnál segíteni? — kérdezte Jóska.

— Az emberek segítenek magukon.

Fogták a bicikliket ős elindultak. Jóska az apja nyomában, nézve széles hátát. Igyekezett a fejét úgy tartani, ahogy ő. Talán egy kődarab lehetett: zökkent a kerék, és az apja lehemperedett az útra. Ősz haja és háta poros lett.

Jóska tudta, hogy kevés a segítő kéz.

JOZEF

Ösztönösen a jobb fülére feküdt, a balra ráhúzta a takarót. Almát rendre szétzilálta a fölötte alvó horkolása. Jóska megrugdosta a horkoló alatt a sodronyt, de tudta, hogy ez se valóság, csupán a félálom csalóka játéka. A szomszéd szobából átszűrődő káromkodás és röhögés duruzsolássá szelídült a tudatában. A folyosón lomhán visszhangzott az üvegcsörömpölés. Valaki becsapta az aijtót, Jóska tudta, hogy az ajtóragasztó mellett hullik a vakolat, és tudta, hogy éjfél elmúlt. Most az egyszer nagyon kéne az az eltávozás. Holnap lesz apám születésnapja. Legutóbb két éve ünnepeltük. Az ablakon éles szögben vágott be a napfény, s elterült a patyolatfehér abroszon, megtört a kanoson és a poharakon, a vörös bort áttetszővé tette; apám azon a napon nem húzott csizmát, a hamut nem dörzsölte szét tenyérrel az abroszon, hanem gondosan lefújogat- ta. Szivarozott, mint évente csak néhányszor. Én a félig kihúzott kredencfiókon ültem, aztán apám sakkozni hívott. Azon a napon nem mondta, hogy fáradt a játékhoz. Szagolgatta, ízlelgette a bort. „Pusztulnak a tőkék” mondta, és én akkor határoztam el először őszintén, hogy segíteni fogok apámnak; holnap krumplipucolás, karbantartás a gépparkban; meg kell kapnom az eltávozást. Az állomáson árulnak-e virágot? Nem, inkább szivart veszek. Az állomás bódéjában virsli és csokoládé kapható meg gúlákba rakott narancs. A narancsok hirtelen szétgurultak.

A folyosón vezénysó harsant. Jóska homloka verejtékes volt, fájt a szeme. A katonák felcihelődtek, s lapáttal kezükben teherautóra szálltak. Az út hepehupás, s csupán az elérhetetlen távolban derengtek fények. Csak az éjszaka hűvös levegője volt jótékony hatású. Jozef elbóbiskolt a hánykolódó rakodótér nyirkos, penészszagú ponyvája alatt, aztán megfájdult a feje.

Megérkeztek. Sódert kellett lapátolniuk. Kis kupacokba hányták, aztán elegyengették, s végül nagy kavicshalom keletkezett belőle. Még csak derengett, krumplipucolásra visszatértek. A konyhában dolgoztak, de Jozef nem kívánta az ételt, csak a tej ment le a torkán.

Jozef szerette a gépek olajszagát, szerette olajban fürdetni, újra zsírozni a szárazra törölt alkatrészeket, szerette hallgatni az ápolt motor könnyed duruzsolását. Eszébe jutott, hogy ha mindennek csak egy részét otthon csinálta volna, apja arcán kevesebb lenne a ránc, anyja főzés, közben gyakrabban énekelne; az éneket valamikor oly szívesen hallgatta.