Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei IV.

hogy: „A magyaroknak egyetlen válaszuk van mindenre: akasztófa; németek meg végül majd a magyarok torkába dobják a szlovákokat, kár szóba állni egyikkel is, másikkal is.” Csakhogy aki élni akar, annak mozognia kell; bárhogyan is, de mozognia kell. A makacs energiájú Hurbannak sikerült az eget és a poklot — leginkább a poklot

— megmozdítania, s a téli hadjáratot megvalósítania. S mikor végre megmozdultak, mikor a határt átlépték (a morva-magyar határt, a ford, megjegyzése), s először bevették Csacát, s az öregecske Daniš esperesnél üldögéltek, újból hallhatták — ezúttal a vendéglátó szájából — a végzetes Ament: „Adja az én Istenem, hogy rossz próféta legyek, de nekem úgy tűnik, hogy minden erőfeszítés hiábavaló. Eladtak bennünket, a német a magyarnak, a magyar a németnek adja a szlovákot. Csinálhatunk, amit akarunk, amíg a jó Isten nem könyörül rajtunk, mi egyre csak rabok leszünk.”

A szlovák értelmiséget a szeptemberi felkelést követő megtorlások megrázták; sokan az espereshez hasonló fatalista nézeteket vallottak.

S mit csinált a nép, a polgárság?

Láttuk, milyen megpróbáltatás érte Stúrt Öturán. Hurbannak is módjában lett volna egy kicsit kijózanodnia hitéből. Túróc és Liptó kivételével a nép nemigen özönlött a hurbani zászlók alá: egyszer aratni kellett és túl meleg volt, máskor viszont esett az eső vagy hideg volt. S működött az emberi butaságból táplálkozó ellenpropaganda is. A szlovák mozgalomra például sokan úgy néztek, mint a lutheránusok mesterkedéseire. így képzelődtek: „S jaj, az a hit, amely szerint reggelire katolikus gyermeket eszünk, éppen Felső-Trencsénben virágzott. Ezek az atyafiak még azt a badarságot is elhitték, hogy nekem olyan gyűrűm van, amit ha megforgatok az ujjamon, azon nyomban nyúllá változom, s elfutok az üldözőim elől.”

S a polgárok? Breznói tartózkodása során Húrban így jellemzi őket [Breznó egyébként ján Chalúpka39 működési helye, s így tulajdonképpen Kocúrkovo ősképe): „Ez az elhízott polgár nem volt képes megérteni semmiféle gondolatot, csak azokon a frázisokon és sztereotip fordulatokon kérődzőit, amiket a megyei biztos úrtól hallott. Épp ezért már az egyszerű néptől, a becsületes és erkölcsös parasztjainktól Is félt és a kommunizmusról szóló közhelyeket hajtogatta.” Pedig feleslegesen vicsorog Húrban a polgárra. Hisz az, szegény, már azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Nem igaz, hogy semmilyen gondolat nem érdekelte. Gondolkodott ő eleget, de csak egyetlen gondolata volt: a pénz. Ó, de micsoda szerencsétlenség volt még ez a gondolata is! Hisz már azt sem tudhatta, hogy milyen pénzt ásson el! A nagy tumultus után megint a pénz le.-;z a döntő, a győző pénze: de ki lesz a győző?

S mi a helyzet a „becsületes és erkölcsös parasztságunkkal”. Néhány nappal később Polhorára visz Húrban útja: „Önkénteseket kerestünk a fenyőfa legények között, de ez a széles övű, felgombozott, felcafrangozott nemzedék degenerált, a kocsmai táncnak él, s az egykori hősi ifjúságnak csak a külsejét tartotta meg, egyébként szárnyalásra s magasabb áldozatokra képtelen.”

Ez hát a világ, amelyről a dal azt mondja, hogy olyan, mint a virág, s hogy a legények kurjongatnak — valóban kurjongatnak, de harcba menni, azt nem. Ha még birkalopásról lenne szó! Húrban egyik későbbi hőse mondja: „Nemzetem, kétségbe esem, ha létlakL” Ez a nemzet — így szól tovább a Húrban elbeszélés — a csak hasukra gondoló emberek, nyárspolgárok hada.

Milyen messze van a valóság az ifjúkori elképzelésektől!

Valahogyan minden másként sikerült, a szabadságért indított küzdelem is megromlott, egyre inkább rendőri munkára hasonlít. Túróéban, s méginkább Liptóban, ott még igen, akkor még élték világukat: ott még zászló is volt, beszéd is volt, dicsőség is volt;; mintha már-már születőben lett volna a szlovákok szabad hazája. De később ás máshol már csak kiabálni kellett; s ha még csak kiabálni, de fel is kellett hívni a figyelmet a trón és a szlovákok ellenségeire, a megbúvó Kossuth-hívőkre; s ha még csak a figyelmet kellett volna felhívni: de be is kellett csukatni embereket. Csak tiszolci :artózkodása idején lecsukatta Húrban Demiant, az ügyvédet, Fábryt, a polgármestert, továbbá azt a bizonyos nyustyai orgonistát, aki elárulta Franciscit, és a klenóci Králi- kot, s a kokovai Gálikot. S ezek bizony nem voltak sem magyarok, sem grófok.

A szláv kongresszuson mondta volt Húrban: „Sem a cseh korona, sem a magyar korona nem ér semmit új gondolatok nélkül.” S az új gondolatok alatt akkor a nemzeti egyenjogúságot és a társadalmi-forradalmi változásokat értette. De most, a politika gyakorlatában, a mindennapi robot közepette mintha ezek az új gondolatok elhagyták