Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei IV.

nyos udvari körök, konzervatív és revoltáló grófok is, s egyáltalán tutti quanti. Kelleti* Hurbanék mozgalmában valami objektív vonásnak lenni, ami a felsőbb körök számára/ ijesztően hatott, ami arra a bizonyos kísértetre emlékeztetett. S az a valami a szlovák jobbágy, a szlovák paraszt volt, a „dér Schlowak”, ez az alantas, megvetendő) de egyben veszedelmes figura.

S ez a figura azokban az időkben megmozdult: ordítozott és rabolt. S az urak emlé1 kezete betegesen érzékeny, ha a parasztot mozgolódni látják. Ez a mozgolódás egész-' világukat veszélyezteti. S ha az a bizonyos Paldauf azzal vádolta Hurbant, hogy Kálni- con szlovák királlyá koronáztatta magát, akkor bizonyos körök nem nézhettek rá másként, csak mint valamiféle parasztkirályra, új Dózsa Györgyre, s természetesen szívesen, látták volna Dózsa György izzó trónján.

S mindez nem Hurbant védelmező kitalálás.

Számos egykorú forrásból, például magának Windischgrätznek a leveleiből tudjuk,, hogy a gróf legszívesebben kötélen látta volna furcsa szövetségeseit. Számára a. szlovák önkéntes sereg rebellis, lázadó csőcselék, pánszláv népség volt.

Mikor Hurbanék a téli hadjáratra készültek, nem tudtak kihez fordulni: az- udvar hidegen, a kormány kitérően viselkedett velük szemben. Akárcsak az első hadjárat esetében, most is a horvátok, illetve egy derék vitéz, Jelaőic bán mentette meg őket. (A bánnak feltehetően az volt megírva a sors könyvében, hogy a szlovákok védelmezője legyen; csaknem olyan meggyőződéssel vallotta, hogy Ausztria ereje a szlá- vokban van, s a szlávok ereje Ausztriában, mint a cseh Palacký: csakhogy az ő indítékai természetesen mások voltak. Tetteit bizonyos mértékben és — bizonyos ideig ez; a meggyőződés irányította.)

De hagyjuk Hurbant mesélni; arról, hogyan kínálták fel szövetségüket Windischgrätznek: „A schönbrunni kastély termeibe lépvén, először Nobili tábornok fogadott bennünket. Szívélyesen kezet szorított velünk, s azt mondta: Sajnálom, hogy — a gróf parancsolata szerint — szándékuk sikertelenséget kell közölnöm önökkel. A gróf hallanr sem akar az önökkel való szövetségről, sőt — bocsássanak meg, hogy ezt közvetendem

— ha Prágában kapná magukat, mindnyájukat felköttetné.”

Kár, hogy Nobili tábornok nemcsak fennkölt, de udvarias ember is volt. Windischgrätz-. biztosan katonásabban, közvetlenebbül nyilatkozott a mieinkről, s így most egy anekdotával szegényebbek vagyunk. De ami az üzenet tartalmát illeti; azt pontosan „közve*- tendte”. Az így elintézett küldöttség meg pakolt s behúzott farokkal elment a bánhoz. A bán egy tűzhely mellett fogadta őket, háttal állt a lángnak, vitézi hátát melegít- gette, feléjük nyújtotta vitézi kezét, s vitézhez illően így szólt hozzájuk: „Šta novožm junači, šta véli knaz?” S a félig megfagyott, elbárgyult vitézek elmondták, hogy hát' így, meg úgy, a „knaz” azt parancsolja, hogy ... legszívesebben felakasztaná őket. „Eh,, šta,” mondta erre vitézül a bán, „ostanite ovde!”38 Befogatott négylovas hintójába s elvágtatott Windischgrätzhez, mindent elintézett, a dolgok helyre rázódtak, azaz a mié1- inknek egy kis protekcióval mégiscsak sikerült a történelem helytelen oldalára tolakodni.

Mert ez a történelmi iróniával és humorral teljes jelenet előre jelzi — amint az a ió1 drámákban lenni szokott — a szlovák mozgalom tragédiáját.

De — miért tolakodtak oda? Bizony, nem személyes okok, s nem is a személyes, meggyőződés vitte őket, hanem egy eszme: mindent a nemzetért! A kormány legalább' ígért, jelzett valamit; a forradalmi biztosok viszont éppen abban az időben álltak bősz- szút mindenkin, akinek csak távoli köze is volt a szeptemberi felkeléshez. A vármegye' forradalmároknak öltözött urai csak egyet ígértek — akasztófát. Hurbanék tehát úgy látták, hogy számukra így fogalmazódik át a kérdés: a kormánnyal lenni vagy egyáltalán nem lenni.

De a döntés még így is nehéz volt. A cseh politika éppen elhajlóban volt a kormánytól, s a cseh nép nyíltan a magyar forradalommal rokonszenvezett. Az ideológiai és katonai frontok napról napra változtak: Janeček, a szeptemberi felkelés egyik vezére a magyarokkal akart tartani; a Bonkowský vezette kis létszámú lengyel légió Is át akart állni Húrban oldaláról a forradalom oldalára: „...megvilágosodott előttünk, hogy/ amíg önállóan harcoltunk nemzetiségi jogainkért és a nemzet szabadságáért, szívesen ontották vérüket a testvéri szlovák nemzetért, de hogy ők bizony az osztrák kormánynak nem hisznek..Az udvarnak és kormánynak a szlovák mozgalom résztvevői közül' is sokan nem hittek; s ezek várakozni kívántak. Látnoki lélekkel — kijelentették;.