Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Cselényi Lászlóval)

•a fogadtatásról kérdeztél. Az az igazság (bármennyire nagy képűnek is tetszik), hogy •engem nem érdekel sem a közönség, sem a kritikusok véleménye. „Elhallgatásom” egyik, s nem éppen a leglényegtelenebb oka a hatvanas évek közepén ugyanis az volt, hogy kimondhatatlanul zavart annak tudata, hogy szüntelenül szobrot kell állnom önmagamnak. Egyszerűen képtelenség úgy írni, hogy közben állandóan közfigyelem tárgya legyen az ember. Hogy elvárnak tőle valamit s ezt az elvárást neki ki kell elégítenie. Egyszerűen megbénultam ettől a tudattól s alig vártam, hogy eltűnhessek a „közvélemény” elől, hogy megint csak önmagamnak tartozó szabad ember legyek, nem egy (noha magam faragta) szobor. Párizs, Ady „Bakonya”, a lépcsőmosás erre a legmegfelelőbb iskola volt. Egyszerűen nem akartam többé „valaki” lenni, ki akartam lépni a csehszlovákiai magyar irodalom udvarának kakas-szerepéből. Az annyit emlegetett s oly csúnyán félreértett (vagy félreérteni akart?) „szard le szemérem hátországodat” erre utalt. Persze, ma már talán szükségtelen bizonygatni, arról szó sem volt, hogy kinn akarok maradni, ahogy ezt sokan szerették volna és kárörvendve, önmagukat igazolva, híresztelték. Nekem csak arra volt szükségem, hogy körültekintsek kissé a világban, megtanuljak egy világnyelvet, megszabaduljak az itthon rámaggatott szerepektől és azt írjam csupán, kötetlenül és gátlások nélkül, amihez kedvem van. Meggyőződésem szerint lehetetlen úgy dolgozni, hogy az ember állandóan arra kacsingasson: kinek fog ez tetszeni s hogy hányan értik meg. Mintha egy írásnak ez lenne a legfőbb kritériuma! Ha összeveted például, hogy hányan olvasták ötven esztendő alatt Courts-Mahler regényeit, s hányan hétszáz esztendő alatt az Isteni Színjátékot, akkor a nagyobbik író e szerint a Commoedia alkotója. De mondok mást is: azt mindenki természetesnek tartja, hogy például a relativitáselmélet tételeit lehetetlenség megérteni a hozzá vezető út végigjárása nélkül. Véleményem szerint ahhoz, hogy valaki megértsen egy valóban modern verset, mondjuk a Cantókat vagy a Hamvazószerdát, ugyanúgy végig kell járnia az idáig vezető göröngyös utat, hogy minden utalását felfogjuk, mint a relativitáselmélet esetében. Tehát: Baudelaire, Rimbaud, Lautréamont, Mallarmé, Rilke, Saint-John Perse, Reverdy. Azaz: aki csak Petőfit, vagy akár Adyt olvasott, az valóban nem tudhat mit kezdeni az Összefüggésekkel (vagy a Kormánv- •eltörésben-nel, a Kollapszus orv.-val stb.).

— Véleményed szerint vannak-e olyan olvasóink, akik ha nem is tudják megérteni s teljesen elfogadni a tiéidhez hasonló szövegkísérleteket, legalább arra képesek, hogy ráérezzenek ezekre? Egyáltalán milyen bázisra támaszkodhat a csehszlovákiai magyar költő, ha kísérleti irodalmat művel?

— Semmilyenre. Nemcsak hogy az olvasókban nem talál megértésre (bár lehet, hogy azokban még inkább talál), irodalmáraink között is alig akad, aki ilyesmivel hajlandó •egyáltalán foglalkozni. Borúlátó vagyok? Példákkal bizonyítok! Tudod-e, hogy miután tíz esztendőn keresztül visszadobálták a kézirataimat, miközben tökdilettáns munkák tucatja jelent meg (ezt nem én mondom, lásd Zalabai vagy Koncsol kritikáit), bírálóim egyike, ráadásul egyike a legműveltebbeknek, azzal hagyta jóvá végül is a kötet kiadását, hogy adjunk lehetőséget ennek a szerencsétlen Cselényinek, hogy ismét talpra állhasson és normális verseket írjon. Ha akarom, a tíz ujjamon megszámolhatom, há- rnyan vettek engem egyáltalán komolyan, határon innen és határon túl. Gondolkodtam azon is, hogy ők tulajdonképpen megérdemelnék, hogy társszerzőként szinte, a kötet élére kiírjam a nevüket. Párizsban Nagy Pali meg Papp Tibor, Pesten Bata Imre, Pomogáts Béla, Debrecenben Görömbei Bandi, idehaza Koncsol. Ennyi az egész. Nem •tagadom, jólesett volna, ha van kivel megvitatnom a problémáimat, ha látom, hogy nem pusztába beszélek. Néhányan el is olvasták a kéziratot s kivétel nélkül úgy adták vissza, egyetlen megjegyzés nélkül, hogy még a szemük se rebbent. Idősebbek és fiatalok egyként. Látszott rajtuk, hogy abszolút tanácstalanok. S ez még mindig jobb wolt, mint a vádbeszédek gyökértelenségről, kozmopolitizmusról, hazaárulásról.

— Mit jelent számodra csehszlovákiai magyarnak lenni?

— Megkérdezték egyszer, ha jól emlékszem, Déryt, hogy tudna-e más nemzetiségű, imint magyar író lenni. A válasza körülbelül úgy hangzott, hogy ha valaki egyszer ma- •gyár írónak született, ha lényegét-jellemét elsődlegesen a magyar valóság alakította ki és formálta (fűként azt a bizonyos első tíz esztendőt, teszem én hozzá, Móricz után