Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák
kőinek, vinnyognak, nyáluk folyik. Nadrágjuk a bokájukon. Micka nem nézi ágyékukat, tudja már, hogy mi a csoda a micsoda. Fél, láz reszketteti, de fa marad, jellem. Fürödnek, napoznak, ösztöneiket hergelik. — Ereszd meg a pendelyed — mondja •a legidősebb kamasz. Nem. Nézi. Alulról felfelé. Tekintete milliméteres sebességgel vándorol. Örökkévalóság. Comb. Nemiség. Pubertásos akarás. Viszonyról szó sem lehet, üzeni a Micka tekintete. Győzött. Bíbictojást kap jutalmul. Elégedett. Három suszter lakik egyrakáson a téren. Barnabás csak dalolva foltoz cipőt. Ha nem mondhat éneket, kedvetlen és bütykös hüvelykujjába veri a faszegeket. A templomban bükanótákat mond, indulókkal riogatja a papot, nem hagyja szóhoz jutni. A megváltó megtöretett testének vételekor betyárnótákat fúj. Énekmondó pogány. Cseh uraknak a magyar himnuszt énekli, de csak ha már berúgtak. Pincéje van az agyagdombban. Borkóstolókat tartanak ott a másik két suszterral, Bicskayval és Kékesivel. Bicskay Sza- niszló beszéde haragos tűzhányómorgás. Azt állítja, hogy valamennyi őse főnemes, pecsétőr és keresztes vitéz. Ö is nemes ember, lovag. Ügy ül a háromlábú széken, mintha lovon ülne. A kutyabőrét keresi, de a cseheknél nincs. Beszélik, hogy fiatal .korában, a veresek alatt papucsot varrt magának a kutyabőrből. Most azért dühös. — Maholnap megrendül a talaj — ígérgeti —, összehasadozik... — Kékesi ten- .gerimalacokat tenyészt, aprómarhát nevel. Szakmányban harangoz, mácsonyát irt, puliszkát dogönyöz. Ébresztőórákat gyűjt, s ha felébresztik, révedezve kapkod a tűnő idő után. A három suszter Barnabás pincéjében iszik. — Dalolj — mennydörgi Bicskay az is- itenhangúra — éneket. — Barnabás enged, hangja ég és föld között ingadozik, billeg, de nem dől el. — A himnuszokat... a tiltottakat — Vógi a nemes lovag —, mind sorba ...! — Csip ... csip ... — csipog Kékesi ijedten. — Imához — vezényel Bicskay —, tisztelegj! — Moslék levente — Barnabás leköpi. — Rohamra, szuronyt szegezz előre! — >a nemes suszter bömböl. — Ámen — szepegi Kékesi. Négykézláb elindulnak. Tüzet raknak az udvaron és körültáncolják. Sánta bakkecskék, foghíjasak. A háttérben a zsidócsalád — Ármin, Ráchelke, Izidor, Betsabé és Lipótka — összebúj és remeg. Bicskay lovag dikics- csel vagdal a levegőbe és a taktust veri. — Ha újra nemes leszek, meghasad a föld és elnyeli az alantas hitványakat! A kerti drusza hiába akart bűvös madárrá változni, hogy a magasba repülve elkapja Kőtörő Sziszifusz mennybeszálló lelkét és visszahozza, s így megmentse öt sónehéz életének, nem sikerült. Nem lett madár. Kerti Áron árva lelke világgá tárulkozva szállt a magasság felé. A beteg már átlátszó, fehér. Mosolyog, de mintha sírna. Dalolni kell neki, nótát mondani. A szavalatot is meghallgatja. Nem megyek éneket mondani Kőtörő Sziszifúsznak. Ha ránézek, elfogy a hangom. Gombóc szorul a torkomba, megfulladok. Pedig még fiatal vagyok, élnem kell, írnom is talán. Ezért nem megyek ... 3. Az életművész nősül, Marát veszi. A liba- pásztorlány gyámántpókká változott és behálózta Jardót. Az életművész sápadt a dühtől, de tehetetlen. Be van hállózva. Nem mozoghat. Nincs menekvése. Ügy kell neki. Helyes. Mara tündéri menyasszony. Fehér. Pásztormadárszerű. Pattanásai boldogan tündökölnek. Ül a furgonon és életét gondolja. Múltjában bóklász. Nehéz sorsot hordozott. Most már jó. Az életművész modern fészket épít neki, emeleteset. Bár Jardo még habozik, szimulál. Szívesen ki- siklana a hálóból. Sumákot. — Rámordulok — ajánlom. — Pénzt vagy életet! — kiáltok rá és a mutatóujjammal célba veszem. — Jardo, no Jardo... — noszogatja a pásztorleány. Már nem szövi a hálót. Nem táncol. Leső orvmadár. Várakozó tojó. — Szentimentálisak vagytok — szabadkozik az életművész —, miért mindjárt házasság? — Pénzt vagy életet — kiált rá a daliás firkász. — Emberkedj! — Enyém leszel — mondja Mara határozottan. — Kellesz. Csak. Határozz, mert tovább szövöm a hálót. Gyáva cinegemadár. Jardo nyög, szipog, hátrafelé bukfencezik, hátha láthatatlanná változik és eltű-
