Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák

nik a szemünk elől, de nem. Csak a nyakát fájlalja, kificamodott.

— Jó — nyöszörgi — felöltözöm.

Sokáig várjuk. Jön jéger alsóban, szalmakalapban, nyakában aranylánc, lábán teniszcipó.

— Maskara — biggyeszti ajkát a lány —, csípás bohóc.

— Egyéniség vagyok ...

— Ripők vagy — mosolyog Mara álmo- dón —, az Óperenciás tengeren túlról jölt értelmiségi hintáslegény.

A nagy tükrös teremben lefejtette Jardóról a hálót, aranyosan csillogó gubancok hullnak a földre, míg elrebegik az igent.

Kocsmázunk, menyecsketáncot járunk. Sok nótát mondunk, majd zsoltárt dalolunk. Magunknak élünk. A menyasszony árva kismadár közöttünk. Csipog. — Nehéz lesz veled, Jardol De kell.

4.

Az időben mezgerélő emlékezés foszlányokból építkezik. Törmelékből tablót mesterkedik. Nem érettségi tablót, történelmit. Népek sorsát összegezi, sorsukat mondja. Bizony.

Nem késlekedhetem. Meg kell néznem Kőtörő Sziszifusz rettenetes homlokráncait.

Körülálljuk kilencen. Néz. Engem. Lát. Rebben a szeme. Nem bírom. Inkább zsoltárt mondanék.

— Ne zsoltárt — szól messziről Kerti Áron —, nótát. Ropogóst.

— Istenkísértés — suttogja Örzse —, Áron ne bomolj. Véred már nem forrhat, alig van már.

A sötét fej elsüllyed a vánkosban. A homlokráncokból kihajtanak a füvek. Szúrósak, keserűek. Penészszín sorsvirágok.

— Nótát mondjatok, juhásznótát — hangzik a föld alól. Griffmadárszárnyak éles süvítése az éj.

Öreg vizesárok bütykös gyökérrojtja a szülém. Özvegylegény fia csorba kaszakő. Három házasfia naponta szavalókórust mond köröttük.

— Adjon földet. Szomjasak vagyunk.

— Igyatok. — Özvegylegény hozza a bort.

— Nyomorgunk. Föld kéne. Éhezünk.

— Egyetek... — Pogácsát süt özvegylegény.

— Földet... nadrágszíjnyit. Valamit.

— Nem... — Marják egymást. Borba fojtják gyűlölködésüket.

Szülém és özvegylegény maguknak ágyaztak a földeken, fia barázda sem látszik ki a vászonlepedők alól. A vakondtúrásokat szülém takarja szoknyája csücskével.

Ördögbendő változik, a lovára csavarodott. Sorsával békül. Madárcsípte szőlőt kapál. Napokig kővé mered, cölöp. Les. Sokat dalol, hamisan motyogva. Szája csücsörít, de fütyülni képtelen. Örzsét még veri. A lovát már nem. Szelídül. Hajlik a föld felé.

A népek üstökösről háborúról suttognak. Madarak szárnyán száll a hír: beérett a magyar változás. A határmenti népek sorsa öregapám emlékezet-bibliájában új lapot fordított.

— Karol — mondja a cseh vitéznek. — Zde. — Igyál és vigyázd magad! — Hej, gazda. — Mondjál éneket! — Ne. — Hitler, Mussolini, Chamberlainé... — Jo. — Lőni kell? — Csak. — Igyál! — Öntsd ki a bort, gazda. Elmegyek.

Hajnali díszkapu. Virágözön. Nemzeti színű zene. Bakanóták, rezesbanda.

Bicskay hörög az örömtől. — Hadúr, hadúr.

Egy őrmester hasbarúgja. — Kitépem a manduláit és a kutyáknak vetem, marha.

— Ördögbendő izgalmában elfelejti verni Örzsét. Szalagok ölelkezése. Pántlikaszüret. Zászlók lobogva közösülnek.

— Életünket és vérünket — bőgi Bicskay Szaniszló —, keresztesek népe él...

Tejúton Csaba királyfi hadai menetelnek csillagösvényen.

Hajnalra lapuló madár csendje a falu. A lelkesedés az éjszakára csavarodott, elfáradt. Két csendőr tiporja a fakó szalagokat. Az akácfáról sápadt denevér lógr kikötött baka. Kubikusmegváltó, borzong öregapám.

Ördöbendő lova megdöglött. A rettenetes fekete ember csuklóit, bakanótát mondott. Tehetetlenül néz. Majd négykézláb ereszkedik, hátára hámot vet és Örzsére kiált. — Hajts! Ló vagyok. — Még megérjük, hogy Örzse kezéből eszik. Néha együtt ballagnak öregapámmal a felhők taréján.

Lengyel menekültek fekete madárrajai húznak délnyugat felé.

Apám katona. Erdélyt, Bácskát foglalja. Ír. Sírunk, kétségbeesett madár csipog ás.. Lyukas fuszekliban járok ki az útkereszteződéshez és mindenkit megkérdezek: mi