Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - Ozsvald Arpád: Argonauták (vers)
Később sokáig szégyeltem ezt a Tulipán-beli bemutatkozásomat, s kerültem ö Nagy Lászlóval való találkozást. Pedig elég gyakran láttam: fogadásokon, gyűléseken, a szigligeti alkotóházban. Leggyakrabban hallgatagnak, de hallottam viccet mondani, s a magyar mítoszokról ertekezni is. A viccet is valami komoly felelősséggel mondta, valahogy úgy, ahogy öreg paraszt emberek a színpadon' népi táncot táncolnak. S a poénnak inkább örült, mintsem nevetett rajta. So- loáig azt hittem, nem ismeri a szlovákiai magyar irodalmat. Aztán kiderült, hogy ismer bennünket, csak nem tartja elég érdekeseknek dolgainkat. Ha beszélgettünk, neveket emlegetett: D. mit csinál? B. még mindig olyan...? De ha írásainkról kérdeztem, kitért a válasz elől. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején már verseinkről is volt véleménye. Sokáig dolgozott egy, a TV- nek szánt összeállításon, amelyben a mi dolgaink kerültek volna bemutatásra,, s 1977 októberében, a vágsellyei Vörösmarty Klub meghívását elfogadva végre személyesen is ellátogatott hozzánk. Ezen a találkozón én, sajnos, nem voltam jelen, de a TV jóvoltából — nemrégen, halála után — még' egyszer találkozhattam vele. Még egyszer láthattam Bartókéra emlékeztető fehér, szellem-fejét, mélyen ülő, szúrós sámánszemét. Arcán is azt láttam, amit verseiben, s amit ő Bartókéban látott: Ű, hány remek mén dühe benne! Diadala mégis a fegyelme, nem csitul mégse, virrasztani hív ... Most már ott állsz mindörökké: arccal a tengernek. Az argonauták nem térnek vissza soha többé ... Süllyedő hajók árbocán fehér kendő. A madár szárnyait füröszti, — s a falalják tengerkékje szinte fáj. OZSVALD ÁRPÁD Argonauták Nagy László emlékére
