Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - Tőzsér Arpád: Búcsú Nagy Lászlótól

Régi találmány, rozsdás, hajdani konok dogmák s hitek szétesve, mint a pattant-abroncsú dongák.

Nagy temető ez, hallgat gép és ember és állat, csak a befödött vágyak élnek, fölkiabálnak!

Igricek: rongy-ingűek, poéták: csoda-nyelvek ivadékuknak íjajos versekkel fölnevelnek.

S már haláláig nem tűnik el verseiből a jaj. Hol van már az idill világa! Ha „suhanckorát” idézi is ilyen tájakat lát: „Havas ágakon varjak, / vasnehéz fekete bimbók / ringnak.” „S csillagok nyüzsögnek, /dongják a zúzmarás fákat, / Öriás méhek az óriás / rezedákat.” S hiába viszi át „gyöngyház-hasát a kismama a hófúváson is”, a költő úgy érzi magáról, hogy „az idő roppant szeme- aljára / odafagyok mint egy könnycsepp”.

A vér eddig is gyakori képalkotó eleme volt költészetének, most minden létezőt, növényt, állatot, embert egységbe fog, valamiféle biológiai drámába ránt: „Borzong a szagos meggylével, / nehéz ökörvér-színnel alvad,” „jajgatnak a szekerek, jönnek döcögve, / — / fejjel lefelé vadnyulak lógnak, / puha fülük lekókad, vér cseppen olykor, / — anyaföld, édes, most keserű vagy, — / szálka foguk kilátszik, orrukon fintor,” „szeretőm a tüzes páva / rikoltoz értem, / kocsmaföldről fehér tálba / fölszedi vérem.”

Ez volt hát az én Nagy Lászlóm, az ötvenes évek Nagy Lászlója. De ezen a Nagy Lászlón már a hatvanas évek nagy versei sem igen változtattak. Csak mélyítették, magasították. Berzsenyi eget-földet zengető történelmi pátosza, Vörösmarty szürrealisztikusan burjánzó képei ős Lorca (s talán Dylan Thomas) kemény ŕagyogású metaforái irányában. S persze a tudományok, elsősorban a biológia irányában. Nagy László költészete beért, egyre összetettebbé, a magyar költészet Berzsenyi-Vörösmarty-Ady romantikus-szlmbolikus-szürrealista fejlődésvonalát valóban összefogó szintézissé vált, de a költő lényegében haláláig ugyanazt csinálta: „az éterben cirkáló öklök”, s a „löttyedt ártányfar- képű” mindenkori Aponyialbertek, „banyák”, „büdös babukák”, „kis gonoszok” által veszélyeztetett életet-létet szolgálta, védelmezte. Kezdetben ebben az életlétben a természeten és a szerelmen volt a súly, később a nép-nemzetire és társadalmira tolódott, még később mindez biológiai (egyetemes) létté tágult, hogy utolsó köteteiben visszaforduljon s a biológiai-egyetemes létet védve a társadalmi nemzeti létet szolgálja.

Van Nagy László utolsó kötetében, az 1973-ban megjelent Versben bujdosóban egy nagy prózavers: Ady Endréről, a nagy elődről és példaképről. S benne egy sor: „Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.” Nagy László maga is Ady-fajtáijú ostoros költő. S talán utolsó azoknak a nagy magyar költőknek az egymásutánjában, akik a világmindenség ostorával nemzetüket verték.

Személyesen először 1962-ben vagy 63-ban találkoztam vele. Cselényi mutatott be neki, aki — úgy látszik — az én kétéves katonáskodásom alatt személy szerint is megismerkedett példaképével, Juhász Ferenccel, s Juhász Ferencen keresztül Nagy Lászlóval is. Mert akkor Juhász és Nagy László még úgy összetartoztak, mint a jobb kéz és a bal. Ikercsillagokként emlegették őket. Akkor, ott az Élet és Irodalom melletti Tulipán presszóban azonban Juhász testi mivoltában nem volt jelen, de ha jól emlékszem, éppen az ő költészetéről beszélgettünk. Jobban mondva veszekedtünk. Mármint Cselényi és én. Nekem nemigen tetszett az a kizárólagosság, amellyel Cselényi Juhászra esküdött. Nagy Lászlónak egyetlen mondatára, sőt egyetlen szavára sem emlékszem, csak súlyos hallgatására. Érdeklődve ugyan, de kicsit fölénk hallgatózott, és sima, germá- nosan hosszúkás, erős vonalú arca csak akkor ugrott mosolyba, mikor a sok elfogyasztott konyak után rosszullétre panaszkodtam. Mikor felálltunk, hogy kimenjünk a friss levegőre, megdöbbenve láttam, hogy a költő egyik lába merev s valamivel rövidebb mint a másik, s bicegve, boton jár. Egyszeriben megvilágosodott az ilyen fajta sorok értelme: „Árokparton járok mindig, / billegőhöz csak ez illik.”