Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - Tőzsér Arpád: Búcsú Nagy Lászlótól

kötelező modellje idején szélsőségesen személyes tudott lenni úgy, hogy költészete nem hatott anakronizmusnak, csak egy fejlődésvonal csúcsának és összefoglaló lezárásának. Ez a költő erősen romantika ellenes korunkban konok ars poétikáival, kihívó énköltészetével, létével felvetette egy új, a személytelenség vívmányait is magába foglaló személyesség, sosemvolt költői világképlet szükségességét és lehetőségét. — Hogyan is tudnék én ennyi ellentmondásr megnyugtatóan megfogalmazni és feloldani? Az ilyen költőt csak olvasni lehet, borzongva idézgetni léleklobbantó képeit, átömleszteni magunkba felszabadító' ritmusait, megtisztító belső sugárzását, haragját, hűségét, szigorát és szeretetét. A nekrológba egyébként sem illő tudós elemzések helyett hadd idézzem itt is inkább magát a költőt. Azokat a jajszavait, fehéren izzó dühét, betyáros fenekedését, nagy tüzű látomásait, élesen metszett költői maximáit, amelyek engem az ötvenes években annyira megráztak és megtermékenyítettek.

A suhanc-költő belépője (1944-ben) magabízó: „Adjon az isten / szerencsét, / szerelmet, forró / kemencét,” és hetyke: „nekem a kérés / nagy szégyen, / adjon úgyis, ha / nem kérem.” Környezete kicsit még hagyományosan idillikus, de a Nagy László-i szín, a piros már az idillben is ott van (ha másként nem, hát a torlódó i hangokban], s dinamikussá, sőt lázadóvá teszi a hagyományos tájat: „kiskutya a füvet eszi, / kifordulnak kis fülei”, „a vén kakas toporzékol, / cifra lába nyírfa ága, / feje tulipán virága.” „A fűszál is elszunnyad már, / csörömpölve jár a zsandár, / csupa szíjj a vála, álla, / fölszagol a holdvilágba.” „Húsz évet betöltve / írtam negyvenötben, / még a vadcseresznye / piroslott fölöttem.” „Pici lángok pillogatnak / menyországi kék pipákon, / é na platnin szárogattam / mérges levelesdohányom.” „Csókom dobog ajkaidon, / mint a paripa a hídon. / Szeder-ágak árnyékában, / csillagrugó éjszakában.” „Kis egerek a sípjukat / fújják rózsád kisújjukat.”

1945-ben döbbenetes erejű látomás jelzi a költő látásának drámaivá válását: „láttam egy angyalt fönn a dombon / tüskés akácosban megkötözve”, „Átlátszó volt az angyal torka, / benne a lélek föl és alá járt”. Ettől fogva a költő úgy érzi, hogy „életem, telivér életem: / jég alatt alvó vérfolt.” Tájai elsötétednek, vésztjóslóvá komorodnak: „egy nagy madár sötéten szárnyal, / szélfújta kormo? ingcafat.” „Havas erdőből jön halálosan, /nagy vadkanja az Úristennek, / jégagyara sérti a holdat, / mázsás heréi összerengnek.”

Ennek az első korszaknak szépség-apoteózisaihoz és drámai látásához tér vissza A tüzér és a rozs című, enyhén sematikus kötet közjátéka után 1953-ban, 54-ben: „Engem a szépség, a vígság / csodásán éltet. / Érte égek, hogy megmaradjak, /bár úgy kelljen szívnom, mint a rabnak / kócból a mézet.” Sokunk számára máig emlékezetes ebből az időből A héja és a sármány című verse, ez a természet kicsiny tragédiáját az esztétikai szépség eszközeivel oldó, gazdag képiségű s az emberi szív ijedt extraszisztoléire hangszerelt kis műremek:

Héja a sármányt öli az égen,

levegő-örvényben forog a toll, széjjel a vérgyöngy bokorra koppan, rejtőző retten, hallom: kidobban szíve a megütött levél alól.

Marad a szárny és marad a fehér

csipke-mell, megroppant picike vár.

Sírhat az özvegy: vissza sosem jön, szélben porlad e törvényes földön —

Már nyomorultabb egy hanggal a nyár.

A befejező sorokban a természeti tragédia emberméretűvé válik, az ezt követő nagy, társadalmi elkötelezettségű, szenvedélyes eszmeiségű versekben pe dig már takaratlan a társadalombírálat:

Hamis írást kik tettek, betűik férgek lettek, bántják örökké őket, bukfencet rajtuk vetnek.