Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - Tőzsér Arpád: Búcsú Nagy Lászlótól

Búcsú Nagy Lászlótól

Az Irodalmi Szemlének — ha temetni akarja Nagy Lászlót — először fel kell fedeznie Nagy Lászlót. Visszás, ha egy irodalmi lap olyan íróról ír nekrológot, akire életében alig figyelt.

Már pedig Nagy Lászlóval ez történt: az Irodalmi Szemle — húszéves fennállása alatt — nagyon ritkán s akkor is csak véletlenszerűen írta le Nagy Lászlót nevét. S ez a mulasztásunk érthetelen és megbocsáthatalan, hisz a Kassákot, Illyést, Weörest, Vas István követő idők egyik legnagyobb s az ötvenes évek — Juhász Ferenc mellett — legvitatottabb, tehát leghatásosabb költőjéről van szó. Mi lehet az oka, hogy neve nem visszhangzik úgy köreinkben — még •az értőbbek körében sem — mint akár csak a tőle kevésbé jelentősek neve is?

Az okok egyike az lehet, hogy Nagy László valóban „versben bujdosó”, azaz -csak versben élő lírikus volt. Nem írt dühös vagy tudós publicisztikát — mint például a felsoroltak —, amely szélesebb körökben is felhívta volna nevére a figyelmet. Nagy László „csak” költő költő volt (s persze rajzoló és műfordító, de erős vonalú, kicsit mindig saját fejére-arcára emlékeztető portréit, s az eredetitől sokszor fényesebb, pengőbb műfordításait is a költő rajzolta, illetve írta). A mi versolvasó közönségünk meg még mindig (és máig) inkább a társadalmi (közéleti) érdekesség felől közelít a költőhöz, s csak kevésbé a vers felől.

S oka lehet persze Nagy László kicsit visszahúzódó, utazni, a nagyvilágban forogni különösebben nem vágyó természete is. Hányszor hívtuk Pozsonyba, .■szerzői estre, baráti találkozóra! Valamilyen ürüggyel mindig visszautasította a meghívásainkat. Pedig ha ő maga is eljön (mint ahogy eljött Illyés, Weöres, Kormos és mások), talán versei is könnyebben kapuinkon belülre kerültek volna.

De ha mulasztásunk valamennyi okát nem tudnám magyarázni, egy magyarázattal akkor is tartoznék magamnak, s talán másoknak is: miért nem írtam Nagy Lászlóról személy szerint én, akinek pedig az ötvenes évek második felében annyira meghatározó élménye volt a Nagy László-vers? Miért hát?

Talán azért is, mert Nagy Lászlóról elképesztően nehéz írni. Adva van ugyanis egy költő, akinek eredetiségéhez nem fér kétség, a róla töprengő elme mégis egyre olyan szentenciákba fut, amelyeket Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Ady és Attila kapcsán már leírtak. Adva van egy költő, aki nem úgy új, hogy úij formákba öltözik, hanem úgy, hogy a meglévő formákat, a kicsit már berozsdásodott költői fegyvereket fényesre, tökéletesre csiszolja, s úgy válogatja meg őket, hogy az ő egyszeri létezéséhez simuljanak. Adva van egy költő, akiben azt érezzük, hogy milyen lett volna Balassi, ha mondjuk a reformáció s ellenreformáció problémáira, a konkrétabb magyar bajokra is lett vol- >na szeme és füle, hogy hogyan énekelt volna Berzsenyi, ha Csokonai könnyedségéből, eleganciájából is van benne egy kicsi, milyen lett volna Vörösmarty, ha a népi ritmusok is ott muzsikáltak volna benne, s hogyan alakult volna Ady formakultúrája, ha nemcsak — a Vér és arany megjelenése idején már rég szakállas hagyománynak számító — Baudelaire költészetére, de mondjuk a vele egykorú Apollinaire-re is figyel. Ez a költő a személytelen költészet szinte