Irodalmi Szemle, 1978
1978/3 - FIGYELŐ - Monostori Imre: A riportírás becsülete
rajzuk, tetteik értelme: a kispolgári parazitaélet tükörképe. A társadalom ellenes, bűnös életmód .életképtelensége” a Vörös kányafában igazi drámát idéz elő, etikai értelemben vett tiszta — és törvényszerű — tragédiát. A börtönből szabaduló, alvilági Jegor számára nincs többé visszaút a tömegek élte emberi életbe, pedig őszinte vágyakkal eltelve jó akar lenni, szakítana bűnös önmagával, de a múltja nem engedi, utoléri és hideg kegyetlenséggel megöli, elpusztítja őt. Suksln, hogy igazi író maradjon, talán ebben a novellájában a legkérlel- hetetlenebb: Jegort nem oldja fel régi bűnei terhe alól, mert tudja, hogy — önvédelemből, a saját érdekében — az „élet” sem bocsátja meg a közösség ellen elkövetett emberi vétkeiket. Ha Jegorna'k sikerül megjavulnia és dolgos, boldog életet — happy end — élhet Ljubájával, Suksin valószínűleg tanmesét írt volna. így igazi drámát írt, melyben életfilozófiáját is kitelj esíthette: a bűn önmagában való, életidegen emberi tett. Az író által képviselt életeszményben csak pusztulást okozhat, s bár jelenvaló, nincs a számára hely, fel- oldozás, s elkövetőit mindenképpen megnyomorítja vagy sorra elveszeijti, elkövetésével önmagukat is megsemmisítik, mert elveszítik az élethez való jogukat. (Európa—Madách, 1977). Duba Gyula A riportírás becsülete Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott... Alighanem ez a legújabb Moldova-könyv is ama különös írások sorába tartozik, melyek „habent sua fata”, azaz saját sorsuk van. Az olvasók ismerték már, mielőtt megjelent volna. A Kortárs 1976-os számai folyamatosan közölték a még nem létező könyv anyagát, sőt kivívta az év legjobb prózai közléséért járó (erkölcsi) elismet- rést. Magát a szerzőt pedig — erről is a Kortárs számolt be fényképekkel dokumentált közleményében — a Magyar Államvasutak vezérigazgatója tiszteletbeli vasutasoklevéllel és örökös szabadjeggyel jutalmazta. Érthető ezek után az a felbuzdulás, amely Moldova vasútról szóló riportkötetének a keresettségét jellemzi; az Akit a mozdony füstje megcsapott... méltán vált sikerkönyvvé. Miként tulajdonképpen siker- könyvnek — ha nem éppen botránykőnek — számítottak Moldova korábbi dokumeai- tumkötetei, a Tisztelet Komlónak, Az Őrség panasza és a félig-dokumentum Negyven prédikátor is. Immár bizonyos, hogy Moldova igazi írói területe — éppen a túlzottan élénk fantáziáját kiegyensúlyozó — „non fiction” világa, a törvényszerűségnek, az általánosnak tények, adatok, tehát dokumentumok alapján történő kitapogatása. Mostani riportkötetében is nyomatékosan felhívja a figyelmet anyagának valóság-fogantatására. Még ki sem nyitjuk a könyvet, már a borító fényképe is igazolni látszik a cím keltettei várakozásainkat. Gumicsizmás, tépett ingű, koszJott hajú,, agyonstrapált öregember feszül neki egy tehervagonnak; megadóan nézve bele a láthatatlan fényképezőgép lencséjébe. S alatta a cím: Akit a mozdony füstje megcsapott ... Ez a főmondatát kereső alanyi mellékmondat viszont ellentmondásos, hangulatokat kelt az olvasóban: sok-sok oldalon keresztül bizonytalanok maradunk afelől, hogy a mondat befejezése a hétköznapi bősök (hősiesség) felmutatásának stratégiáját vezeti-e be, avagy — a címképhez hasonlóan — a MÁVjnál uralkodó riasztó állapotokat kívánja bemutatni Moldova. Ahogyan egyre beljebb fúrjuk magunkat, a MÁV belügyeibe, mind jobban kételkedni kezdünk abban, hogy ilyen özönvíz korabeli feltételek mellett holnap a vonatok egyáltalán elindulnak-e. (A közép- és alsószintű vezetőkre nehezedő mindennapi gond: a munkaerőhiány, <a vasúti pályák elképesztően elhanyagolt állapota, a forgalom szolgálattevői fizikai és idegi tartalékainak megrablása, a teherforgalom munkásainak már-már emberellenes hó- rukkoltatása, a gyorsabb korszerűsítést
