Irodalmi Szemle, 1978
1978/3 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Szülőföld és irodalom
kassai nyomtatványok — is Jelzi, hogy a szerző több fontos tárgyi emlék felfedezésével is gyarapította e korra vonatkozó ismereteinkeit. Sajnálni lehet, hogy ez a négy év fél lapnyi terjedelmű írás valóban csak jelezheti, és nem részletezheti a fontosabb kérdéseket és problémákat. (A tízszer terjedelmesebb Balassi Bálint és a horvát petrarkisták költészete című tanulmányt a fentebb említetthez viszonyítva aránytalanul hosszúnak érzem, éppen mert mindkettő híradás Csanda kutatásairól.) A másik tanulmány, a Gyöngyösi Istvánról készített portrévázlat (A Murányi Vénusz költőié) két okból érdemel említést. Először is azért, mert véleményem szerint Csandának talán ebben az írásában sikerül a legjobban az, hogy a költőt és a művet szerves egységben mutassa be. A Murányi Vénusz elemzése nemcsak alapos, de az enyhe irónia jóvoltából, mely ott bújkál a sorok között — jókedvre is derítő. A másik ok, amiért szóba került ez a tanulmány, egy kijelentés: „(A Kemény János emlékezete) ... mind tartalmi, mind formai szempontból jelentősebb a Murányi Vénusznál, s közel áll az igazi eposzhoz, de mivel teljes egészében erdélyi vonatkozású, itt nem foglalkozunk vele részletesebben.” Vajon miért? Hiszen Gyöngyösi — ahogy Csanda Sándor Is megállapítja — szinte kizárólag a Felvidéken élt és alkotott, s ezt a nevezetes költeményét is Krasznahorkaváraljáról ajánlja, tehát — a szerző eredeti elképzeléseihez híven — indokolt lett volna róla részletesebben szólni, legalább annyira mint a Jókai-kó- dexről, amelynek tartalma szintén nem kapcsolatos szülőföldünkkel. Nemcsak időben, de témájuknál fogva is közelebb állnak a csehszlovákiai magyar olvasóhoz azok az írások, melyeket a kötet második részébe (A csehszlovákiai magyar irodalom című fejezetbe) sorolt be a szerző. Ezeket a szintetikus-elemző tanulmányokat — kár, hogy csak négy van belőlük — nyilvánvalóain a bonyolultabb összefüggések kinyomozásának igénye szülte. A Balogh Edgárral bizonyos értelemben polemizáló írás (Balogh Edgár emlékiratai a Sarlóról) jól érzékelteti, mennyi megválaszolatlan kérdés, mennyi megoldásra váró probléma akadályoz bennünket abban, hogy tisztán lássuk és objektívan felmérhessük azt az ellentmondásoktól sem mentes mozgalmat, amely Sarló néven vonult be — elsősorban — a csehszlovákiai magyarok történelmébe. A három portré közül (Sebesi Ernő szépprózája, A stószi író, Duba Gyula elbeszélései] a legalaposabbnak a Dubáről írottat érzem. A Sebesi-portréból elsősorban a részletesebb korrajz hiányolható. Seibesi Ernő novellisztikájának egybevetése a korszak többi szlovenszkói magyar epikusainak alkotásaival is lehetett volna körültekintőbb. Viszont az is az igazsághoz tartozik, hogy Csanda Sándor volt az első, aki egy ilyen összefoglalásra vállalkozott, s ez kétségtelenül érdem. A Fábry-portrénak különösen azt a részét érzem sikerültnek, amely a harmincas évek Fábryját mutatja be. Ez persze nem véletlen; Gsanda Sándor idevágó kutatásainak eredményeit kamatoztatja itt. A kötet harmadik részében — az Irodalmi kapcsolatok cím alatt — Csanda Sándor egy olyan terület művelőjeként mutatkozik be, amely talán a legtermékenyebb kutatásokra ösztönözte őt. E. B. Lukáö és a magyar irodalom című írása arcképvázlat és tisztelgés egyben. Valóban nem fölösleges újra és újra elismételni, mi mindent köszönhet a magyar irodalom Lukáönak, mint műfordítónak és esszéírónak. Ennek a résznek a legaprólékosabb tanulmányai a már említett (kissé terjedelmes) Balassi Bálint és a horvát petrarkisták költészete valamint a Szenei Molnár Albert zsoltárainak szlovák fordításairól szóló írás. Ezt az utóbbit az teszi külön is érdekessé, hogy az első írásos szlovák nyelvemlék alapos elemzése. Gondolom, a szlovák nyelvészek és irodalmárok számára sem közömbösek Csanda Sándor megállapításai. Mindent egybevetve: Csanda Sándor új könyve szervesen Illeszkedik abba az életműbe, amely tankönyvekből, monográfiákból, tanulmány- és faitlkagyűjtemények- ből állt össze az évek folyamán. Hiányérzetem csupán amiatt van, hogy ez alkalommal a csehszlovákiai magyar irodalomról aránytalanul kevés szó esett. Ez valószínűleg azzal is magyarázható, hogy a szerző érdeklődése az utóbbi esztendőkben más irányt vett: Kritikusként sem hallatja hangját mostanában, ami azért is sajnálatos, mivel nem ő az egyetlen, aki felhagyott ezzel a tevékenységgel. (Madách, 1977)