Irodalmi Szemle, 1978

1978/3 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Szülőföld és irodalom

kassai nyomtatványok — is Jelzi, hogy a szerző több fontos tárgyi emlék felfe­dezésével is gyarapította e korra vonatko­zó ismereteinkeit. Sajnálni lehet, hogy ez a négy év fél lapnyi terjedelmű írás való­ban csak jelezheti, és nem részletezheti a fontosabb kérdéseket és problémákat. (A tízszer terjedelmesebb Balassi Bálint és a horvát petrarkisták költészete című ta­nulmányt a fentebb említetthez viszonyít­va aránytalanul hosszúnak érzem, éppen mert mindkettő híradás Csanda kutatásai­ról.) A másik tanulmány, a Gyöngyösi István­ról készített portrévázlat (A Murányi Vé­nusz költőié) két okból érdemel említést. Először is azért, mert véleményem sze­rint Csandának talán ebben az írásában sikerül a legjobban az, hogy a költőt és a művet szerves egységben mutassa be. A Murányi Vénusz elemzése nemcsak alapos, de az enyhe irónia jóvoltából, mely ott bújkál a sorok között — jókedvre is de­rítő. A másik ok, amiért szóba került ez a tanulmány, egy kijelentés: „(A Kemény János emlékezete) ... mind tartalmi, mind formai szempontból jelentősebb a Murányi Vénusznál, s közel áll az igazi eposzhoz, de mivel teljes egészében erdélyi vonat­kozású, itt nem foglalkozunk vele részle­tesebben.” Vajon miért? Hiszen Gyöngyösi — ahogy Csanda Sándor Is megállapítja — szinte kizárólag a Felvidéken élt és alkotott, s ezt a nevezetes költeményét is Krasznahorkaváraljáról ajánlja, tehát — a szerző eredeti elképzeléseihez híven — indokolt lett volna róla részletesebben szólni, legalább annyira mint a Jókai-kó- dexről, amelynek tartalma szintén nem kapcsolatos szülőföldünkkel. Nemcsak időben, de témájuknál fogva is közelebb állnak a csehszlovákiai ma­gyar olvasóhoz azok az írások, melyeket a kötet második részébe (A csehszlovákiai magyar irodalom című fejezetbe) sorolt be a szerző. Ezeket a szintetikus-elemző ta­nulmányokat — kár, hogy csak négy van belőlük — nyilvánvalóain a bonyolultabb összefüggések kinyomozásának igénye szülte. A Balogh Edgárral bizonyos értelemben polemizáló írás (Balogh Edgár emlékiratai a Sarlóról) jól érzékelteti, mennyi meg­válaszolatlan kérdés, mennyi megoldásra váró probléma akadályoz bennünket ab­ban, hogy tisztán lássuk és objektívan felmérhessük azt az ellentmondásoktól sem mentes mozgalmat, amely Sarló né­ven vonult be — elsősorban — a cseh­szlovákiai magyarok történelmébe. A három portré közül (Sebesi Ernő szépprózája, A stószi író, Duba Gyula el­beszélései] a legalaposabbnak a Dubáről írottat érzem. A Sebesi-portréból elsősor­ban a részletesebb korrajz hiányolható. Seibesi Ernő novellisztikájának egybeveté­se a korszak többi szlovenszkói magyar epikusainak alkotásaival is lehetett volna körültekintőbb. Viszont az is az igazság­hoz tartozik, hogy Csanda Sándor volt az első, aki egy ilyen összefoglalásra vállal­kozott, s ez kétségtelenül érdem. A Fábry-portrénak különösen azt a ré­szét érzem sikerültnek, amely a harmin­cas évek Fábryját mutatja be. Ez persze nem véletlen; Gsanda Sándor idevágó ku­tatásainak eredményeit kamatoztatja itt. A kötet harmadik részében — az Irodal­mi kapcsolatok cím alatt — Csanda Sán­dor egy olyan terület művelőjeként mutat­kozik be, amely talán a legtermékenyebb kutatásokra ösztönözte őt. E. B. Lukáö és a magyar irodalom cí­mű írása arcképvázlat és tisztelgés egy­ben. Valóban nem fölösleges újra és újra elismételni, mi mindent köszönhet a ma­gyar irodalom Lukáönak, mint műfordító­nak és esszéírónak. Ennek a résznek a legaprólékosabb ta­nulmányai a már említett (kissé terjedel­mes) Balassi Bálint és a horvát petrarkis­ták költészete valamint a Szenei Molnár Albert zsoltárainak szlovák fordításairól szóló írás. Ezt az utóbbit az teszi külön is érdekessé, hogy az első írásos szlovák nyelvemlék alapos elemzése. Gondolom, a szlovák nyelvészek és irodalmárok számá­ra sem közömbösek Csanda Sándor meg­állapításai. Mindent egybevetve: Csanda Sándor új könyve szervesen Illeszkedik abba az élet­műbe, amely tankönyvekből, monográfiák­ból, tanulmány- és faitlkagyűjtemények- ből állt össze az évek folyamán. Hiányér­zetem csupán amiatt van, hogy ez alka­lommal a csehszlovákiai magyar irodalom­ról aránytalanul kevés szó esett. Ez való­színűleg azzal is magyarázható, hogy a szerző érdeklődése az utóbbi esztendők­ben más irányt vett: Kritikusként sem hallatja hangját mostanában, ami azért is sajnálatos, mivel nem ő az egyetlen, aki felhagyott ezzel a tevékenységgel. (Ma­dách, 1977)

Next

/
Thumbnails
Contents