Irodalmi Szemle, 1978
1978/3 - FÓRUM - Gerold László: Magyar nyelvű dráma és színjátszás Jugoszláviában
Gerold László MAGYAR NYELVŰ DRÁMA ÉS SZÍNJÁTSZÁS — JUGOSZLÁVIÁBAN 1 A jugoszláviai magyar színházi kultúra — színjátszás és drámairodalom — három 15 korszakra tagolódik. Az első, amely a legrégibb nyomoktól — számottevő formában és mennyiségben a XIX. század második évtizedétől — 1918-ig határozható meg. A második a két háború közötti éveket — 1918-tól 1945-ig — öleli fel. A harmadik periódus pedig a felszabadulástól napjainkig tart. Annek ellenére, hogy időben az első szakasz a legterjedelmesebb, drámairodalmi vonatkozásban az kívánja a legkevesebbet. Színjátszói hagyományok tekintetében összs- hasonlíthatatlanul gazdagabb az 1816-tól — ekkor járt Szabadkán az első, a Láng Ädám és Kilényi Dávid vezette társulat — kerek egy évszázadig tartó korszak. Városainkba — Szabadkára, Zomborba, Nagybecskerekre (a mai Zrenjanin), majd a harmincas években Újvidékre, Zentára, Kikindára, az ötvenes-hatvanas években viszont Topolyára, Pancsovára, Versecre, Kanizsára, Kulára, Palánkára — folyamatosságot mutató rendszerességgel jöttek a különféle vándortársulatok, köztük a legjobbak is, melyek a magyar színjátszás élvonalába tartozó színészeket — Déryné, Egressy, Molnár, Munkácsy Flóra, Prielle Kornélia, Rakodczay, Paulay, Jászai, Márkus Emília, Blaháné, Újházi, Sebestyén, Beregi stb. — tudták soraikban. Volt közönség is, amely együtt nevelődött a színjátszással, de nem volt, vagy szinte alig volt hazai dráma. Léteztek játszásra alkalmas termek, arénák, majd épültek színházak is (például Szabadkán a Bach-korszak első kőszínháza 1854-ben), de mindezek csak átmeneti állomások, vendégfogadóik voltak, ahová be-betértek a városi elöljáróságoktól engedélyt kapott truppok, de mivel csak rövid ideig tartózkodtak egy-egy városban, ezeknek nem volt módjuk a drámairodalom serkentésére. A jugoszláviai magyar drámaírás első nyomai a társulatok alkalmi darabjaiban fedezhetők fel, például Szuper Károlynak Zomborban 1847-ben búcsúelőadásként színrevitt Zombori leányvásár című kompozíciójában. Ezt követően sokáig csak szórványpróbál- kozásokról tudunk, majd az évszázad utolsó három évtizedében, főleg pedig a század- forduló táján következik be jelentősebb változás. Az itteni — még mindig szerény — drámateremés a kor magyar dramaturgiájának két fő vonulatát követi, nem törődve azzal, hogy a verses történelmi dráma és a zsákutcába jutott népszínmű is anakronisztikus. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy sem az országosan ismert Jámbor Pál [Hia- dor), sem a szabadkai színházi életben évtizedekig jelentős figuraként szereplő Szie- benburger Károly — Kosztolányi róla mintázta az Aranysárkány egyik tanáralakját —, akiknek drámái a legnagyobb sikert aratták, sem a tekintélyes polgároknak számító helyi ügyvédek, tanítók, tanárok, újságírók, szerkesztők, gyógyszerészek, orvosok amatőr próbálkozásai nem voltak olyan erőteljesek, hogy ma rájuk a jugoszláviai magyar drámairodalom különösebb értéket képviselő letéteményeseiről beszélhessünk. Az érdekesebb vállalkozások: a színész Deréki Antal Dreyfus-drámája, amelyet 1898-ban mutattak be Szabadkán; majd a két újságírónak, Csillag Károlynak 1898-ban Az ember tragédiája ihlető hatására írt drámai költeménye a Sátán útja, és Havas Emilnek 1910-beli A magántanárúr című társadalmi vígjátéka. És a korszak legjelentősebb szövegei között kell említeni Gozsdu Elek két drámáját és Csáth Géza színműveit. 2 Lényegesen más kép mutatkozik meg a két háború közöetti korszakban. 1918-cal megszűnt a hivatásos magyar színjátszás, még vándortruppok sem jöhettek be az országba,
