Irodalmi Szemle, 1978
1978/3 - FÓRUM - Gerold László: Magyar nyelvű dráma és színjátszás Jugoszláviában
de ebben az időszakban konstruálódott a jugoszláviai magyar irodalom, melyben az irodalom egészét tekintve még elenyésző számú, de az előbbi periódushoz képest mégis mind több értékes drámai szöveg születik. Sajnos, semmilyen lehetőség nem mutatkozott arra, hogy Íróik a színpadon viszontlássák a műveket. Esetleg egynkét vállalkozó szellemű, az üres operettektől és népszínművektől rövid időre immunens műkedvelő csoport támogatását remélhették. De ez a sovány vigaszú szerencse is keveseknek adatott meg. Ha valamikor szép illúzió, úri passzió volt itt színművet írni, s remélni annak színpadi viszontlátását, ebben az időszakban már inkább hősi tett volt a darabírás. Ennek ellenére írtak drámákat, s ahogy néhány évtized alatt a kor irodalmi törekvései rendre kimutathatók a mind jobban erősödő, szerveződő és terebélyesedő jugoszláviai magyar irodalomban, ugyanúgy minden irányzat kihordta a maga egy'-két — színház nélkül eleve halálra ítélt — drámai szövegét is. Az avantgard alkövetkeizettségű Lőrinc Péter Igen-nem-fehér-fekete — címmel dadaista drámát ír. A szocialistisztikus irodalmat művelő Somogyi Pál A díj című színművét, a polgári irodalomhoz tartozó Radó Imre Az áram című vígjátékát, Szeneteleky Kornélnak impresszionista ismérvekkel elegy posztszimbolista A fény kigyúl és ellobog című jelenetsorát, valamint a népies írók anekdotázó falusi történeteit, népszínmű utánzatait egyformán számán tartja a kor dramaturgiai képét megrajzolni próbáló irodalomtörténet. Alig valamivel több a két háború közötti termés tizenvalahány drámai szövegnél, melyek igazi értékeinek megmutatására éppen a jelenkori színjátszásnak kellene vállalkoznia; sajnos, több mint harminc esztendő alatt egyetlen színházunk és egyetlen rendezőnk sem tett kísérletet a két háború közötti színművek megjelenítésére. Holott a nyilvántartott szövegek mellett néhány nemrég felfedezett dráma — Lőrinc Péter római tárgyú optimista tragédiája, a Marius, valamint Sinkó Ervinnek eddig még nyomtatásban sem közölt három színműve, a Szabadságon, Az öcs, a Határok (mindhárom a harmincas években keletkezett] gyarapítja a színpadra soha nem jutott jugoszláviai magyar színpadi művek sorát. Mindössze jelzés érkezett a Szabadkai Népszínház irodalmi-kísérleti stúdiója részéről, hogy válogatott részletek kollázsát keltsék életre. Ez után talán egyik-másik dráma megkésett ősbemutaója sem várat majd sokáig magára, s életre kel a holt vagy holtnak hitt*jugoszláviai magyar drámahagyomány. 3 Színjátszásunk és drámaírásunk harmadik periódusa 1945-tel kezdődik. Ekkortól már nemcsak hogy ismét létezik professzbionális szintű magyar nyelvű színjátszás, hanem a jugoszláviai magyar művelődés történetében először alakul állandó színház. Ez a körülmény lényegesen megkönnyíti a drámairodalom expanzióját is. A Szabadkai Népszínház, illetve a mintegy tíz évig 1949 és 1959 között működő topolyai Járási Magyar Népszínház, valamint a röpke egy-két szezonnnyit élő zombori és zrenjanini magyar tagozat műsorán eddig több, mint harminc jugoszláviai magyar színpadi mű kapott közönség előtti bizonyítási lehetőséget. (A négy évvel ezelőtt alakult Újvidéki Színház ez ideig még nem mutatott be hazai magyar drámát.] A harmadik korszak eddigi harminckét évéből drámatermés tekintetében a legjelentősebb, a legértékesebb műveket az utóbbi tíz év hozta. Mintegy egy évtizeddel ezelőtt kapcsolódik be ugyanis színjátszásunk és drámaírásunk is a korszerűbb színházi és dramaturgiai folyamatokba. Maga mögött hagyja a falu átalakulása, a szövetkezet szervezése, az újjáépítés „szocialista” beállítottságú témáit, fekete-fehér dramaturgiáját, majd pedig egy merész, de egzisztálása, az irodalom többi műfajával lépést tartó szempontból sorsdöntő mozdulattal túllép az ötvenes évek közepétől számítható kom- mersz-korszakon is és felzárkózik a líra és a próza modern törekvései és megvalósulásai mellé. Ahogy a kezdet realista korszaka, majd a kifejezettebben szórakoztató igényű művek évtizede nemcsak szükségszerű, hanem hasznos is volt, mind az itteni drámairodalom, mind pedig színjátszásunk szempontjából, mert egyrészt az írók kényszerültek napi aktualitások drámába emelésére — ami a dráma és a színház fontos Ismérve, velejárója —, másrészt viszont az akkor még műkedvelőkből verbuválódott társulatok színészei sajátították el a modernségnek is alapul szolgáló, nélkülözhetetlen realista játékstílust, ugyanúgy a kommersz-darabokkal és az operettekkel meg a másod- és harmadrendű vígjátékokkal az Írók is, a színészek is rátanultak a felszabadultad), az oldottabb formákra, megoldásokra — s mindezek nélkülözhetetlen előiskoláját
