Irodalmi Szemle, 1978

1978/2 - KRITIKA - Grendel Lajos: Bújócska a kritikával

át pontosan, hogy mit akar. A Tárgyalás előtt alcíme (Duba Gyula azonos című elbeszélésének kérdéskomplexumáról) azt sejteti például, hogy csupán az elbeszélésbe transzformáit társadalmi-etikai kérdésekre- fog kitérni, ezeket próbálja meg átvilágítani, lemondva a komplexebb vizsgálatról. A végén mégis szükségesnek tartja kitérni az elbeszélés stílusára is. Vesztére, mert eltéved az irodalomesztétikai terminológia dzsun gelében. íme: „... a mű tartalmi szférájának elemzése, illetve lehetséges értelmezése után megpróbáljuk felvázolni néhány lényeges esztétikai (kiemelés tőlem — G. L.) összetevőjét is.” A tartalom talán nem esztétikai összetevő. ? Ez az esztétikai összetevő szerinte a stílus, amelyről elmondja, hogy szemléletes és van megjelenítő ereje. Továbbá a „polarizált írói látásmód tökéletes kiegyensúlyozása” (??) és a szerkezet. Ezek után a konklúzió se- lehet más, mint vaskos közhely: „Az elbeszélés valósága mély és sokrétű, mint a valóság maga”.

A fenti példából is látható, hogy a műközpontú elemzés sajnos, idegen Mészárostól. „H-a a kritika nem tud a műből kiindulni, akkor megpróbálja bekeríteni”, mondja. De vajon milyen az a mű amelyikből lehetetlen kiindulni, s milyen körülmények nehezítik benne? A válasszal adós marad. Nincs is miért csodálkozni rajta. Mert bizonyára csak abból nem lehet kiindulni, ami nincs, a mű viszont adott, megírták, kinyomtatták, olvassák, kartotékolják, elfogy, újra nyomják. Gondolom, Mészáros sem tagadja, hogy van. Mészöly Miklós regényével, a Pontos történetek, útközben-nel viszont csakugyan nem tud mihez kezdeni, hogy pár lappal odébb visszavonjon mindent, megállapítva, mégiscsak emberi valóságok villannak föl előttünk, amelyek néha nehezen érthetők, sőt, értelmetlenek (??). Az új regény névvel illetett irányzathoz azonban nagyon is eltérő felfogású művek és más-más regénystruktúrák tartoznak. Mészáros is látja, hogy Mészöly regénye is kibújik ebből a skatulyából. A regényforma elemzésével kidé ríthetné, hogy Mészöly célravezetőbbnek tartja a helyzetek, reakciók, állapotok leírását a lélektani -módszereknél, elkerülve a hagyományos pszichologizálás csapdáit. Valóben nem iktatja ki a valóságot (eleve képtelenség volna, steril mű nincsen), hanem inkább a maga látszólag nyers és látszólag stilizálatlan mivoltában keresztülbocsátja a hősnője (az elbeszélő) érzékszervein. A regény minden mozzanata elsődlegesen empirikus és mentes a tudat (a szubjektum) esetleges ráfogásaitól. A lényeg, amit Mészáros keres, magában -a leírt dologban érhető tetten, s nem valamiféle fiktív történet konstruált szimbólumrendszerében. Mészáros azonban szimbólumok után nyomoz, éppen ott, ahol nem lehetnek szimbólumok, ha csak önkényesen a dolgokra nem aggatja őket. Mészáros akarva-akaratlanul félrevezeti az olvasót. Félrevezeti a talán-jó, talán-rossz ráfo- gásaival, a kinyilatkoztatásaival, ami mégsem a legalkalmasabb módszer irodalmi művek „bekerítésére”. A belemagyarázás másik eklatáns példája Tóth Elemér vélt egzisztencializmusa. Tóth Elemér pesszimista verseket ír, tehát egzisztencialista, mondja a kritikus. Hogy pesszimista vers nincs, azt sokan elmondták már, kár a szót vesztegetni rá. Egyébként Mészáros is így nyilatkozik később: „A költő pozitív tette, hitvallása, mindenekelőtt maga a vers”. Csakugyan! De hogy Tóth Elemér valóban egzisztencia- lista-e? Nem.

Tóth Lászlót is megvádolták pesszimizmussal, lehet, hogy egzisztencializmussal is, vele szemben azonban Mészáros elnézőbb. Csupán azt rója föl neki, hogy fegyelmezetlenül fogalmaz, a jövőbe-n fogalmazzon fegyelmezettebben, hogy egyre több ember élőit villanthassa föl a „létezés szintézisének lehetőségét”. Tóth László tehát „felvillantotta” már, csak kevesen veszik észre, s az az ő hibája. Kétlem. Mészáros viszont zavarosan fogalmaz, magasba röppent egypár bűvszót, amely az adott szövegkörnyezetben, ahelyett, hogy tisztázna dolgokat, ködösít. Ilyen bűvszabak például a valóság (ama; / értelmes vagy értelmetlen, megkérdőjelezhető, polistrukturális, multidimenzionális stb.), a dialektika (Tóth László szokta jobb pillanataiban „kongatni”), az egyértelmű, de ellentétes értelmezés, a vég nélküli világ stb. Mészáros nem filológus, hanem közgazdász, ez a körülmény azonban aligha mentheti tárgyi tévedéseit. Mert bizony tudnia illene, hogy a groteszk nem Sherwood Andersonnal vonult be az irodalomba!

Folytathatnám a sort, szaporíthatnám a példákat, hol és hányszor kerül újra meg újra ellentmondásba a szerző önmagával. Mészáros könyve kritikagyűjtemény. Egy ilyen könyvnek pedig eleve más az akusztikája, mint egy verskötetnek vagy regénynek. A számonkérő szigor éppen azért kétszeresen indokolt. Kritika-, esszé-, vagy tanulmánygyűjtemény irodalmi gondolkodásunk állapotaira vet ilyen vagy olyan fényt. Mindenkor fölvetődik a kérdés, hogy abból a nézőpontból, ahonnan a kritikus irodai