Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - KRITIKA - Grendel Lajos: Bújócska a kritikával
mmmfukšj^ Grendel Lajos BÜJÖCSKA A KRITIKÁVAL A novellistaként Induló Mészáros László már hosszabb ideje csupán kritikai írásokat publikál: Ezekkel hívta föl magára az irodalmi közvélemény figyelmét, s ezeket az írásokat adta ki most a Madách Kiadó, szám szerint huszonegyet, százhatvannégy oldalon, Nyitott tétel címmel. A rövidke írások többségén érződik, hogy napi használatra készültek egyszeri olvasásra. Könyvekre hívták föl a figyelmet. Szerzőjük kötetlen, publicisztikus, már-már csevegő stílusban elmondta a véleményét versekről, novellákról, regényekről, mintha csak a töprengéseit vagy az olvasónaplóját tárta volna a nyilvánosság elé. A szlovákiai magyar irodalom a kortársi magyar és világirodalom néhány általa figyelemre méltónak tartott művére reflektált, egy kortárs szlovák színpadi szerző darabjára, néhány filmre. Mészáros művelt kritikus, szinte hivalkodóan tájékozott. Előfordul, hogy egy könyv ürügyén egészen másról beszél, a könyv mint Irodalmi mű mintha nem is volna érdekes a számára. Mészárost mindenekelőtt a szituációban lévő ember viselkedése: töprengései, habozásai, cselekedetei foglalkoztatják. Néha jó érzékkel ragadja meg valamely irodalmi mű központi problémáját vagy tapint rá valamely magatartásforma ambivalenciájára. Jobban érdekli az író személye és egyénisége az író alkotta műnél. Egy helyen leplezetlenül el is árulja: „A verssorok mögött... a költő lelkét kérésük. Nem megfogni akarjuk a költő lelkét, hanem megsejteni.” Ilyen krédó impresszionisztikus kritikust anticipál. Nem vonom kétségbe az impresszionisztikus kritika létjogosultságát, hiszen fontos szerepet tölt be az irodalmi életben, s hiba volna itt hierarchiát fölállítani. A publi- cisztikus-impresszionista kritika nem az irodalomkritika, mint műnem, földszintje. Rendeltetése és missziója van. A lényeg úgyis mindig az, a kritikus helyesen látja-e a bírált mű súlypontjait. Amint Mészáros is helyesen látja az Ordódy- és Dávid Teréz-regénye- két. Ezekben az írásaiban elsősorban a műre figyel, s az ítéletei is biztosak. Ami pedig a legfontosabb, a bírált regényeket nem húzza semmilyen külső és mesterséges prekoncepció kínpadjára. A műre figyelve bírál, elemez és mond ítéletet. Ez a két kritikája, s még további egy-kettő még találó és szellemes, mert ezekben Mészáros is önmaga, nem vesz föl pózokat, s nem zúdít az olvasóra kétes és képtelen pszeudo-elméleteket. Am a kötet írásainak jelentős része, sajnos, nem ilyen. A baj tehát nem ott keresendő, hogy impresszionisztikus, hanem, amint majd látni fogjuk, felületes, s „kioktatásainak" nincsen kellő irodalomelméleti-esztétikai, sokszor logikai fedezete sem. Mészáros kritikai módszerével vitázunk tehát. Mészáros a formát mereven és teljesen indokolatlanul leválasztja az elemzett írás tartalmáról, olykor egészen mellőzi, viszont a komplex elemzés Igényéről sem akar lemondani. Kiragad egy-egy tartalmi mozzanatot, körüljárja, elemzi, de a formához jutva visszahőköl, vagy lapos általánosságokat mond. Elfelejti, hogy művészi alkotást elemez. Hogy a tartalomra vonatkozó megállapításait csakis a „hogyan”, a forma igazolhatja és hitelesítheti. Elindulhatna persze a másik irányból is. A formai elemzés szükségképen elvezetné a tartalomhoz és az író üzenetéhez. Mészáros azonban a formát mintegy zárójelbe teszi, és ott is hagyja, ennek pedig az a következménye, hogy még az igaznak látszó megállapításai is ráfo- gás- és belemagyarázkodás-gyanúsak maradnak. Hozzáállása az irodalmi művekhez apriorisztikus, nemegyszer kinyilatkoztatásszerű. Úgy tetszik, nem mindig gondolja
