Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - ÉLŐ MÚLT - Dobossy László: Zdeněk Nejedlý
v az olvasóban pedig új elveket, új érveket, új érzelmeket csihol. Ámde a műveletet — Nejedlý szerint — csupán olyan alkotásokon érdemes végezni (s így vitatkozni is csak olyan művekkel szabad), amelyek esztétikai szempontból elíogadhatók, becsesek. „Ha valami nem művészet, akkor nem lehet realista művészet sem — írta 1948-ban. — Nem a realizmus az elsődleges kritérium, hanem a művészi érték. Itt húzódik az első vonal, amely elválasztja a művészetet a nemművészettől, s aztán már csak a művészeten belül húzódik a második vonal, amely elválasztja a realista művészetet a nem realista művészettől. A realista művészet azonban mindig közelebb van a szimbolista vagy egyéb nem-realista művészethez, mint bármilyen ún. »realista« álművészethez vagy nem-művészethez.” (O realizmu pravém a nepravém, Var, 1948. évf.) Az így körülhatárolt kritikai működését arra összpontosította, hogy korának irodalmi vagy művészeti jelenségeit beillessze az egységes történeti folyamatba. Szűkebben vett irodalomkritikusi tevékenységének a hatása természetszerűleg nem lehetett oly mély és általános, mint kortársáé (s egyideig szerkesztő-társáé), F. X. Saldáé, aki elsődlegesen ezt a területet művelte. Nejedlý viszont következetesebben képviselte a cseh szellemi fejlődés folyamatosságának az elvét; míg Šalda inkább kívülről, világirodalmi távlatból vizs gálta a cseh irodalmat, Nejedlý ugyanezt a munkát belülről, a nemzeti élet szövevényes összefüggései közt végezte. A monumentális történelmi monográfiákból, az időszerű alkalmi kritikai írásokból s — főleg — a nagyobb irodalomtörténeti tanulmányokból (Jirásekről, Tylről, J. J. Lan- gerről, Némcováról, Hálekről, Sabináról, Wolkerről stb.) egyértelműen kielemezhető, miként látta Nejedlý az irodalom helyét a cseh nemzeti fejlődés egészében. Egyebek közt azért is fontos ez, mivel a legújabbkori cseh irodalomtudomány — miként egyik illetékes művelője, Jan Mukaŕovský megállapítota — „Nejedlý tudományos műveiből meríti a vezető elveket”. (Česká literatúra, 1954. évf., 199. 1.) A legfőbb ilyen vezető elv a népiesség, amelyet Nejedlý és nyomában a jelenlegi cseh irodalomtörténetírás „alapvető tényezőnek”, sőt elhatároló kritériumnak ismer el s amelyet úgy értelmez, hogy az irodalomnak nemcsak az eszmei tartalmát, hanem számos formai megoldását is, tehát több-kevesebb érvénnyel az egész jellegét meghatározhatja. A kérdés, amelynek vonalán — Nejedlý szerint — az irodalmi jelenségeket vizsgálni kell, lényegileg abban foglalható össze, hogy milyen volt a jelenségek viszonya a néphez, a nép művészetéhez, 'társadalmi és politikai törekvéseihez. Nejedlý világosan fölismerte és ismételten, határozottan figyelmeztetett rá, hogy két ellentétes cseh nemzeti hagyomány, sőt két (szembenálló) cseh nemzet van: „a huszita és a fehérhegyi”, a fejlődés azonban eldöntötte a választást e két hagyomány, e két nemzet közt. Nejedlý értelmezése szerint a cseh történelmi fejlődés legnagyobb állomásain, periodizációs pillérein: a huszita korszakban és a XIX. század eleji nemzeti újjáébredés évtizedeiben egyértelműen kidomborodott a népi jelleg, aminek folytán e két csúcskorszaka a cseh múltnak (persze korántsem azonos módon ám lényegileg mégis egy értelemben) a haladás vonalán mozgott: az egész nemzet boldogulására irányult. Nejedlý úgy látta, hogy >a népi erők felszabadulása és élre törése a huszita- és reformkori legsajá- tabb cseh hagyományt éleszti fel és valósítja meg. E megvalósulás távlatából kell tehát újjáértékelni a cseh irodalom és művelség múltbeli megnyilvánulásait. Lehetnek és vannak is fenntartásaink Nejedlýnek nem annyira szemléletével, mint inkább szintetizáló módszerével szemben. Tudományos hitvallása, amely szerint „a művészet, a tudomány, a filozófia és a politika csupán különböző jelenségei egyazon közös történelmi folyamatnak, amely a társadalom mély alapjaiból fakad, s ezért nem hiszek a különleges, szakszerű irodalomtörténetben, művészettörténetben, vallástörténetben stb.” (T. G. Masaryk, I. 12. 1.) — ez az irányelv, gondolom, aligha fogadható el általános érvényűnek, még ha Nejedlý művei, főleg a nagymonográfiák, meggyőzőn bizonyítják is eredményességét. Annak, aki —- mint e sorok írója Is — a cseh műveltség fejlődéstörténetét kívülről figyeli, feltűnhet, hogy e termékeny és kíváncsi szellem mily kizárólagossággal mélyedt el népe életében és múltjában. Bámulatos részletességgel ismert minden mozzanatot (főleg a két nagy időszak: a huszita kor és az újjáéledési kor történetéből), művészi beleérzéssel keltette életre a múltbeli eseményeket és szereplőiket, a vizsgált jelenségek és személyek külföldi kapcsolatait azonban, még az oly fontos német vagy osztrák párhuzamokat is, épp csak tudomásul vette és megemlítette, de nem tanulmányozta, nem elemezte: az áttételek gyakran bonyolult módja alig érdekelte. 'Egyetlen
