Irodalmi Szemle, 1978

1978/2 - ÉLŐ MÚLT - Dobossy László: Zdeněk Nejedlý

például a zenét — az egész társadalom egységes fejlődési folyamatának szerves részeként fogta fel. A Műsöri/fc-monográfia előszavában ki is fejtette a nézetét: „Nem hiszem, hogy jó irodalomtörténész vagy jó zenetörténész lehet az, aki nem érti meg a történelem általános menetét és fejlődését, s hasonlóképp nem hiszem, hogy az emberi társadalom jó egyetemes történésze lehet az, aki nem érzi és nem érti meg az általános fejlődés visszaverődését irodalomban, zenében...” E tétel arra a (más műveinek tanúsága szerint is általánosítható érvényű) következtetésre késztet, hogy Nejedlý irodalomszemlélete elsődlegesen szociológiai jellegű volt. Jobban érdekelték az irodalmi mű keletkezésének körülményei, majd hatása és funkciója, mint maga a mű; jobban a szerző, mint az alkotása (jóllehet a Jirásek-regényeket vagy Nemcová Nagyanyáját senki sem elemezte nála türelmesebben és az övénél teljesebb azonosulással), Hajlandó volt másodlagos szerzőkkel vagy esztétikailag értéktelen művekkel hosszan bíbelődni, ha érdemleges szerepük volt a nemzeti élet alakulásában. Ilyenképpen az irodalomtörténettől is elsősorban azt várta, hogy „ügyeljen arra, ami minden emberi cselekvésben történelmileg a legfontosabb, vagyis hogy a tanulmányozott írók és egyes műveik mit váltottak ki, mit hoztak létre”. (O literatúre, 1933, 234. 1.)

Világos hát, hogy Nejedlý kutatási vezérelve szerint minden művelődéstörténeti jelenséget — akár zeneit akár képzőművészetit, akár irodalmit, akár tudományost — annak a kornak a sajátos viszonyai közé ágyazottan kell tanulmányozni, amelyben keletkeztek, s értékelésük során is azokat a célokat, szándékokat és feladatokat kell elsődlegesen szem előtt tartani, amelyeknek a megvalósítására léterhozták őket; téved és megtéveszt, aki az utókor ízlése és műveltségi tudata szerint kívánja értelmezni a múltat. Ezért a Nejedlý-típusú történetíró legfőbb képesége: a beleélés, a fielső azonosulás; mindent megelőző kötelességei pedig a vizsgált kor embereinek — főleg az alkotó munkát vállaló művészeknek, tudósoknak, politikusoknak, de a többieknek is — a megértése: a tevékenységüket vagy egyszerűen csak az életüket meghatározó elvek, célok, szándékok, feladatok bonyolult összefüggés-rendszerének a feltárása.

S e helyütt — esetleges félreértés elhárítása végett, főként pedig bármiféle elhamarkodott párhuzam-konstruálási kívánalom nélkül — eleve kínálkozik a pontosítás, hogy ugyanis Nejedlýnek nem egy nemzedéktársa, köztük például az egyébként (főleg politikailag) merőben különböző Horváth János is, vallotta azt a szemléleti és vizsgálati elvet, amely — Horváthot idézve — ,:az irodalmi tudat mozzanatait jelöli ki a rendszerezés vezérszempontjául” (Tanulmányok, 24. 1.) s amely, lényegét tekintve, a Nejert- lýtôl mesterien alkalmazott kutatási módszer alapelvével rokon. Ez a talán nem is csupán véletlen módszertani egyezés ékesen példázza, hogy amit akkor Nejedlý a cseh nemzeti tudatfejlődés egészére kiterjesztve művelt, más tudósok, a maguk szűkebb szakterületén, szintén haszonnal próbálták alkalmazni.

Nejedlýt a maga monumentális és — mind a méreteit, mind az eredményeit tekintve

— kivételes tudósi erőfeszítésében, két adottság segítette: egyik a hihetetlen szívósság, amellyel hosszútávú tervei megvalósításán dolgozott, másik pedig a minden téren, minden tettében megnyilvánult rendszeralkotó hajlam: a beláthatatlan mennyiségű adat. sőt adatocska összeépítése szerves egységű egésszé. Persze, épp ehhez az építő (vagyis a holt adatokat életre varázsló) munkához kellett a már említett páratlan írásművészet, amely soha nem hagyta cserben. S részemről hajlamos is vagyok Nejedlý nagyságát abban látni, hogy -az időleges hatályú újságcikkeit, folyóirat-közleményeit vagy rádióelőadásait ugyanolyan műgonddal írta, mint tudományos nagymonográfiáit, s egyé- niségéneik sajátos jegyei éppúgy fölismerhetők amazokban, mint ez utóbbiakban. Kéziratai, amelyeken fegyelmezet sorokba rendeződnek az aprócska gyöngybetűkkel rótt mondatok, a külsőt nézve is tanúsítják: olyan ember lelkiismeretét rögzítik a papiroson, aki tudja, hogy nincsen részlet a végrehajtásban, s hogy a rövidke cikk meg a pár perces rádióbeszéd is fontos, ha a nemzethez szól. A szellemi munkának e funkcionális fölfogása kapott hangot azokban a heves polémiákban is, amelyeket már az első világháború előtt és alatt, majd főleg a két háború közt, a polgári köztársaság évtizedeiben folytatott az „esztétizmus”, az „artizmus”, a „polgári papiros-irodalom” képviselői (Arnošt Procházka, Arne Novák és mások) ellen. E felfogás azonban soha nem késztette őt a művészileg értéktelen jelenkori termékek elismerésére. A kritikát olyan alkotó tevékenységnek tekintette, amely fölfedi a művek rejtett összefüggéseit, szembesíti őket egy másik érzékegységgel (a kritikuséval), egy másik ítélő értelem követelményeivel, s e szembesítés új távlatokat ad a bírált műnek,