Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - ÉLŐ MÚLT - Dobossy László: Zdeněk Nejedlý
v tályosult értékek átmentése, valamint a XIX. század nagy szellemi hagyatéka szerint a népi eszmények uralkodóvá tevése kultúrában és politikában — készteti őt 1946-ban annak a lényegbe hatolón új tételnek a kifejtésére és vállalására, hogy korunkban a kommunisták a nemzeti hagyományok hivatott örökösei és ápolói. Idáig azonban még- hosszú, bár töretlenül egyenes volt a tudós gondolkodó útja. A herbarti esztétika cseh alkalmazójának, a kitűnő Otakar Hostinskýnak ösztönzé sére s valószínűleg a családi környezet hatására is — (apja ugyanis tanító és zene- pedagógus volt a legjellegzetesebb s az akkortájt leghazafiasabb cseh kisvárosban, Litomyšlben) — a zenetörténetet választotta szfikebb tudományos szakterületévé. Választását az a nézete is befolyásolhatta, hogy Smetana, Dvofák és Fibich révén a zene minősíthető a legteljesebb cseh nemzeti művészetnek. Mindenesetre első nagyszabású műve, a Huszita kor előtti ének története (Déjiny píedhusitského zpevu, 1904), majd ezt követően a Huszitakori ének története (Déjiny husitského zpévu, 1914, összesen nyolc kötet) már kialakultan, szinte végleges formájában alkalmazta történetírói, pon tosabban monográfiaírói módszerét. Nejedlýt ugyanis mindenekelőtt monográfiaírónak kell tekintenünk, sőt aligha esünk túlzásba, ha a modern monográfiaírás egyik hivatott mesterét látjuk benne. Módszerének lényege, hogy egy-egy jellemző jelenség vagy személyiség köré csoportosítja a tanulmányozott kor eseményeit és szereplőit. így éri el, hogy egyidejűleg, egymást kiegészítőn mutathatja be a történelmi távlatokba ágazó eseményszálakat és — másrészt — a mindennapi élet aprólékos mozzanatait, tehát azt is, hogy miként éltek az emberek egy-egy korban, meg azt is, hogy mi volt az értelme életüknek és cselekvésüknek. A hosszmetszetnek és keresztmetszetnek — a vertikális fejlődésvonalnak és a horizontális helyzetrajznak ez nz egyeztetése a maximális teljes ség igényét hivatott kielégíteni. Az egyetemesnek és a helyinek, az egésznek és a részeknek a szerves és összhangzó egybekapcsolása tekinthető a Nejedlý kidolgozta monográfiaírói módszer legsajátabb jellemzőjének. A hét kötetre terjedő Smetana-monográfia (1924—1933) a legjellegzetesebben cseh nemzeti zeneszerző élettörténetét, művészi egyéniségének formálódását és alkotó munkájának eredményeit állítja a vizsgálódás középvonalába; emellett s ezt keresztezőn azonban föltárja a múlt század közepének teljes társadalomrajzát, tehát annak a kornak az emberi — belső — történetét, amelyben még utoljára küzdött együtt a polgárság és a nép. A szerző célja, hogy legszélesebb történelmi összefüggéseiben mutassa be azt a társadalmi és kulturális környezetet, amelyből a művész kinőtt. Ily módon az első négy kötet — Smetana kibontakozásának rajza — egyedülálóan részletes és hiteles fölidézése a cseh vidéki életnek a múlt század húszas—harmincas éveiben, s ennek révén a cseh nemzeti újjáéledés belső történetének is kivételesen becses, s forrásértéke miatt pedig nélkülözhetetlen föltárása. A további három kötet, Smetana művészetét tanulmányozva, alkalmat ad Nejedlýnek, hogy mintegy életből vei: példán mutassa be, miként vált Prága — annyi évszázad múltán ismét — a cseh nemzeti élet központjává. A másik nagyszabású fejlődésrajz, a T. G. Masaryk (1930—1937), öt hatalmas kötetben, némileg folytatása kívánt lenni a Smetana-körképnek. A polgári társadalom emelkedési szakasza után a válságfolyamat kezdeteit elemzi, a burzsoázia szerepének és eszményeinek a megváltozását vizsgálja. Ez a monográfia is épp oly sokrétű és széles ölelésű, mint a másik: középpontjában a népből jött repre seníative man áll, akinek életútja az egész társadalmat átszeli, s kritikai tanulmányo zása föltételezi, hogy a szerző választ ad minden lényeges korprob’émára, főként a tudatformák változásainak módjára. E két nagymonográfia bőven szerteágazó anyagát nemcsak a középpontba helyezett személyek sorsa fogja össze, hanem a tudós-író dús vénájú elbeszélő művészete is. Nejedlý műveiben szerencsésen párosul a mindenre kiterjedő erudíció és az igényes, élvezetes megjelenítő stílus. Közvetlen modorú, rövid mondatait szívesen színezi kiélezett, szellemes formulákkal. Főerőssége az érzékletes arckép-festés: művei azzal tűnnek ki, hogy mindegyik egy-egy rendkívül gazdag arcképcsarnok, benne számos olyan fejezettel, amelyek egyenesen antológiába kívánkoznak. Kérkedés nélkül mondhatta hát magáról: „Jól ismerem múltját nagyon sok kiváló emberünknek”. Irodalomtörténeti illetve irodalomkritikai munkái, az említett Jirásek-tanulmányok kivételével, jórészt a nagymonográfiák melléktermékeként (valamint szerkesztői tévé kenységének eredményeként) keletkeztek. S abból, amit föntebb, a monográfiák kapcsán mondtam nyilvánvalóan következik, hogy Nejedlý az irodalmat is — miként
