Irodalmi Szemle, 1978

1978/2 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei — II. rész (esszé)

a világban és történelemben feladat vár, akkor is meg kell egyezniök és meg kell érte- hiök egymást, ha az ember egész évszázadokon keresztül egyebet sem csinált, csak kínozta és újra meg újra földre teperte embertársát.” Ugyanakkor nem hitte, hogy ezt a koncepciót Nyugat nemzetei képesek megvalósítani.

Štúr és Húrban jelszava: el Nyugattól! Szembeszálltak a „német szekták utálatos söpredékével”, „a mi friss életerőnket pusztító aljanéppel”, s mondtak Nyugatra még cifrábbakat is. A nyugati burzsoáziának ezt a bírálatát szent felháborodás ihlette, de premisszái, mai szóval: osztályszempontjai helytelenek voltak. Azt mondhatnánk, Hur- banék rousseaui pozíciókból bíráltak. Mondhatnánk, ha nem támadták volna magát Rousseau-t is. Pozícióik még leginkább a narodnyikok pozícióira emlékeztettek: a régit s az erkölcs, a társadalom, az állam alapját, a romlatlan népet (értsd: a parasztot) eszményítették.

A bírálat jogos volt; a kiindulópont kétes értékű. Húrban azt mondja Štúrról, hogy „átgázolt bár az enciklopédisták zavaros vizein, megismerte Volney súlyos álmait és Voltaire nihilista és ateista ábrándjait, romlatlan szívében mégis megőrizte az istenfélő középkor patriarchális hagyományainak tiszteletét”. Ezt persze az idős Húrban mondja. S amit mond, az részben igaz, részben propaganda. A fiatal Štúr azonban — Samo Vozárral vitatkozva — így ír a nyugat-európai liberalizmusról: „Vajon nem köztudott-e, hogy akik teli torokkal követelték a szabadságot, azok a nyomorult, szórón gatott népet a legcsúnyább eszközökkel elnyomták és sanyargatták?”

S Húrban ezzel csaknem ©gyidőben írja: „Ez az egész gyárkultúra, vasutas, bazáros, szalónos és börzés műveltség nem képes a nemzeteket erőre és tevékenységre kapatni" nem ítéljük el, de... vallás nélkül halott dolognak tartjuk.”

Húrban valóban nem ítélte el a technikát és vívmányait, az első iparosító törekvések által jelzett új mozgalmat. Az Angliában megrendezett első világkiállítás alkalmából írta: „Millió bizonyíték szól itt amellett, hogy az ember ura a természetnek s a sze'lle- knét művelő nemzet több a csak testével törődő nemzeteknél.” Húrban — idősebb korban is — nagyon pontosan, azt is mondhatnánk: nagyon modern módon látta az ipari társadalmat, annak végzetes és legyűrhetetlen ellentmondásait, sőt mi több — kapaszkodjanak meg! — az elidegenedést is. „Az államgazdasági liberalizmus ugyan néhány száz embert gazdaggá tett, de ugyanakkor több milliót megnyomorított.” S az ember a tőkés termelési módnak köszönhetően „masinalizálódott”, a társadalom pedig atomizálódott, az osztályokra, a „dolgozók és herék osztályára” tagolódott.

A társadalmat figyelő, elemző Húrban szerfölött radikális: ilyen értelemben akár a szocialista irodalom magnus parense is lehetne.

Csak azok a végkövetkeztetések!

A tájékozatlanság, az előítéletek, a nevelés, s a saját tapasztalatok — minden akadályozta a valóságos jövő megértésében: Hlubokáról el sem lehetett a jövőig látni. S mint hivatásos keresztény nem léphette át a határt akkor sem, ha tudta, hogy az határ. Az ellentmondásokat legyűrhetetleneknek látta, nyugodt lélekkel Istenre bízta hát őket.

Ezért nem segíthet az emberiségen az Internacionálé, amely — az akkor érvényes polgár-előítéleteknek megfelelően — csak „a dolgozni nem akaró munkások társulata”. Nem segíthet a szocializmus sem, egyedül az evangélium válthat meg bennünket, csatk az szabadíthatja ki „a modern börtönök rabjait”. Tehát a jelszó nemcsak az „el Nyugattól!”, de a „vissza a forrásokhoz!” is. S Húrban számára (de nem úgy Štúr számára) a források egyike éppen az evangélium; a másik forrás pedig — mindkettőjük számára — az eszményített hajdankor. Az antiqua mater a hangadó, s ráadásul mindez az egyébként is múlttömjénező romantika idején történik. S nálunk ehhez még a szláv gondolat is járul. Hurbanék szemében a szlávság, főként a szláv falu megbonthatatlan; szerintük az orosz—német—francia Péten/ár kivételével az egész szlávság egyetlen hatalmas falut képez. Az, ahogyan mi a szlávságot s benne magunkat idealizáltuk, ahhoz hasonlított, ahogyan a szlavofilek az orosz parasztot és az obscsinát eszményítették; a mi eszményítő törekvéseinknek persze voltak specifikumai is. A romlatlan paraszt megmaradt a föld művelésénél, s megtartotta ősi szokásait. Ha ivott, akkor mézsört ivott, ha pipázott, akkor csak szlovák dohányt szívott. (Štúr számára Ctibor Zoch26 szállította a szlovák dohányt, isten tudja, hol szerezte.) Az is megtörtént, hogy a modern (tehát romlott) és romlatlan világ párharcát azzal mérték, hogy