Irodalmi Szemle, 1978

1978/2 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei — II. rész (esszé)

set az Apostoli Felségnek Nagyszombat királyi városban tett látogatása alkalmából irta. S talán ez volt az egyetlen szlovák köszöntővers, a többi német és magyar nyelvű volt. A versek is az ország, értsd: a Felső Magyarország feletti hatalomért csatáztak. A versek is, a zászlók is, a küldöttségek is, a köszöntő beszédek is; az is, hogy vajon azt kiáltották-e, hogy „nech žije!”, vagy azt, hogy „éljen”, vagy egyszerűen csak azt, hogy — „hoch!” Húrban verse a szlovákok hazához való jogáért, nyelvéért, kultúrájáért, jövőért harcolt. Ez politikai harc volt, s a politikai harcban minden eszközt felhasználtak: a trón előtti térdelés eszközét is. Csak a reménytelenül naiv szemlélő gondolhatja, hogy az európai — s benne a közép-európai — polgári forradalmak meglehettek csalás, hazugság, vesztegetés, árulás, erőszak, rablás, gyilkolás nélkül.

S trón előtti térdeplés nélkül sem.

Tehát a haladás és reakció vitájában sok koordinátával kell számolnunk; és mindig a konkrét történelmi feltételekből kell kiindulnunk. A mozgalmak külső formája, más mozgalmakhoz való viszonya csak egyike a koordinátáknak; nem kevésbé fontos, sőt esetleg fontosabb a belső viszonyok, belső minőségek koordinátája, amely egyrészt a mozgalom céljával, eszméjével, másrészt és főleg társadalmi-politikai gyakorlatával adott.

A szóbanforgó időben a polgári forradalmak és mozgalmak — képletesen szólva — egyformán jóban voltak az istennel s az ördöggel, azaz: szövetség kötötte őket az isten földi helytartójához, IX. Piushoz, s a török szultánhoz is. A Stúr-társaságban közkedvelt, olvasott és fordított történelmi regények írója, Czajkowski ebben az időben török fezt és görbe török szablyát visel: a szultán hadseregének katonája, a szultán hadserege pedig ellensége minden európai, s főleg minden balkáni szláv haladásnak. A fiatal štúristák másik hőse, a szláv költők egyik legnagyobbika, a demokrata Mic- kiewicz szintén a szultán sátorában szorgoskodik — politikai biztosként. A bukás után a magyar forradalmi mozgalom is az egykori erdélyi-török szövetséget akarja felújítani; Klapka tábornok már modernebb: egy éppen felkelő csillaggal, Poroszországgal szövetkezik; azzal az új nagyhatalommal, amely éppen elindul, hogy Közép-Európa tágas terein eltiporjon mindent, ami haladó. Garibaldi és Mazzini a szavojai udvarral kacérkodik. Már amennyire persze a Szavojaiak hajlandók a risorgimentóval kacérkodni.

Cavaignac, a polgárság tábornoka egy hét alatt több forradalmárt lövetett agyon, mint amennyit Ferenc József egész életében. A parlamentáris és demokratikus Anglia pedig éppen akkor gyilkolta halomra — nem tudom hányadszor — az íreket golyóval és éheztetéssel, s vette be a világot pénzzel, csalással és egész nemzetek kipusztításával.

Ilyen volt tehát a világ új urainak külső arca. Ha pedig valaki belső arcukat akarja látni, az fogadja meg Marx tanácsát, s olvassa el újra Balzacot.

Egyébként Marx kortársaként és résztvevőként, történelmi távlat nélküli történészként beszél ezekről a dolgokról. Közvetlenül, pontosan és megalkuvás nélkül, mint mindig. S fején találja a szöget, mint mindig. Mikor az egész kontinenst mozgásba hozó februári forradalom főszereplőit — nem a maszk mögé búvó reakciósokat, hanem az őszinte republikánusokat és demokratákat — emlegeti, akik nem emelték fel a szavukat, mikor a St. Antoine negyedben halomra lőtték szövetségeseiket a kevésbé őszinte republikánusok és demokraták, így ír: „Olyan kotéria volt ez, amit köztársasági gondolkodású burzsujök, írók, ügyvédek, katonatisztek és hivatalnokok alkottak. Erejük forrása az ország ellenszenve Lajos Fülöp személye iránt, a letűnt köztársaság nosztalgiája, s néhány rajongó republikánus hite volt, s mindenek előtt az a francia nacionalizmus, amit a bécsi szerződések és az angliai szövetség ellen érzett gyűlölet táplált állandóan.”

A polgári forradalom itt már a proletariátus első tömeges fellépésével egyidőben és annak mintegy segítségével valósul meg: a proletariátus tehát a forradalom mértéke lehet. Ezért a februári forradalom a történelmiség szempontja szerint ítélkező Marxtól a lehető legrosszabb osztályzatot kapja: „Amit a legforradalmibb események képzeltek, a valóságban a legellenforradalmibb tett volt.”

Elég tény bizonyítja, hogy a múlt század ötvenes éveiben a nyugat-európai burzsoázia mennyire korlátolt, aljas és áruló volt. Stúr és Húrban is ilyennek látta. Stúr ugyan „Nagyvonalú koncepcióiban abból indult ki, hogy az erkölcs letéteményeseinek, akikre