Irodalmi Szemle, 1978

1978/2 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei — II. rész (esszé)

zéreltetni, s hallgatsz okoskodásukra, elsodornak.” Értsd: a pusztulás szélére sodornak, így hát a férfi ne adja be a derekát. Mert: „Be tudtom bizonyítani, hogy minden modern nyomorúság az ilyen elnőiesedett mamlaszok társadalmából ered.”

Lám, lám!

Csakhogy: Grau ist die allé Theorie. Az élet zöld fája Hurbanban is koronát növesztett: szerelmes lett. S akármennyire is eszményi volt a szerelme, leegyszerűsítve a dolgot: a test is megkívánta a magáét. S — a költőt parafrazálva — Húrban bizony nem késlekedett, előkereste az ünneplőjét, s asszonyt vitt a hlubokél parókiára. Csak ezt az asszonyt nem Marának, hanem AniCkának hívták. (Nota bene, ez az Anička szívének egyik részével más Janíčkót szeretett.)16 S mindjárt azután, hogy így megszegte ifjúkori (a Társaságnak tett) fogadalmát, rájött, hogy a nemzetnek, s egyáltalán a törzsi életnek, sőt a kereszténységnek is a család az alapja; a mester pedig az igazak szent haragjával megharagudott. Elment ugyan Miloslav esküvőjére, de ott azt mondta, hogy tulajdonképpen temetésére jött. Hazatérve pedig nekigyűrkőzött, s a Národná noviny-ban még az annyira szeretett népdalra is rádördült, amely úgymond állandóan csak a szerelemről s a házasságról énekel, s „az ember szinte már unja”. Húrban meg a családi élet új szakértőjeként — az új szakértők mindig a legbuzgóbbak — foggal- körömmel, sőt gorombaságokkal is védte családi tűzhelyét. S így került sor Húrban és Štúr között arra a szóváltásra, „amely évekig tartott, s nem sok hiányzott hozzá, hogy nyilvános vitává fajuljon”.

Kicsinyesség? Lehet. De a kicsinyesség markánsan mutatja a két vérmérséklet nagy eltéréseit: az egyik elméleti-szerzetesi, a másik tudat alatt a teljes életre vágyik. S hogy ez a két vérmérséklet nem csapott össze gyakrabban a fontosabb dolgokban is, az Hurbannak és Húrban Stúr iránt tanúsított csodálatra méltó odaadásának volt köszönhető. Egymás között sohasem vetélkedtek. Egy pillanatra sem váltak vetélytár- sakká, ilyesmiről még az egykorú pletykák sem tudnak. (Pedig Húrban szerint Szlová* kia már akkor — tehát már akkor is — olyan, mint „egy nagyon szép, vonzó, díszekkel teleaggatott pletykás nő”.) S mikor a történelem tettre szólította őket (főleg Hurbant s kevésbé Stúrt), mikor a tanítványból mester s a mesterből kiszolgált katona lett, Húrban nem adta jelét fensőbbségérzésének: legalábbis kifelé nem. Mert az történt, hogy már az első, de főként a második hadjárat idején Húrban veszi át a nemzeti mozgolódás gyeplőjét. Stúr ugyan szintén gyakorolgatja a vívást, de a lelke így is a szobatudósé és egy századot sem volt képes irányítani, s mi több a furcsa harc közepette elveszettnek és kijátszottnak érezte magát: számára a harc kimenetele bizonytalan, értelme pedig homályos volt. Hodža meg tüzeslelkű és csaknem lángeszű férfiú volt, de csak a szószéken. így hát a fegyveres hadjáratok központi idegrendszere Húrban lett, akit a tett éppen úgy vonzott, ahogy ösztönösen ő is mindig a tett lehetőségeit kereste. Minden az ő vezetésével és az ő nevében történt: stúristákról nem tudunk, csak hurbanistákról.17 S ez a vezéri őrségváltás a szlovák mozgalomban mintegy csen des egyetértésben, egy rossz szó elhangzása, sőt, ha azok előtt, akik nem voltak jelen van értelme ilyesmit mondani: egy rosszalló tekintet nélkül történt.

S hova lett Stúr tekintélyuralma, s diktátori hajlandósága? Eloszlott a brezovai első lövés s a firsnáli fegyverletétel közötti időben.18 Stúr sejtette, hogy nem egyedül van a teknőben, amelyben idegen kezek gyúrják a tésztát. Tehetetlen és szorongó volt már a forradalomban is, s nemcsak a forradalom után. Azt hiszem, lélekben hálás volt az udvar hálátlanságáért: a modori menedékjog csak az önfeladás formája.

Csak találgathatjuk, hogy mi törte ennyire le; úgy tűnik, a szlovák valóság. Az ilyen magasröptű eszmék hordozója ne érintse a valóság metsző éleit: számára ez veszélyes, álmai összekaszabolódhatnak. A valóság keserű volt: semmi sem hasonlított benne az elképzelésekhez. A nép nem állt jánošíki19 hadsorokba, többségében azokkal tartott, akiktől jobban félt. Ezt a népet polgárok alkották, a veszély elől súlyos dunyhák alá búvó, szerény kincseiket örökölt szilvafáik alá ásó polgárok; a kabátjukat vagy mentéjüket nemcsak a helyzetnek, de már a helyzetről szóló híreknek megfelelően megfordító értelmiségiek, helyi honoráciorok; s parasztok, akik a szabadságra bátortalanul, de az urasági erdőkre annál bátrabban kacsintgattak. S ami következett, az még keserűbb volt: már nem is annyira harcolni kellett, mint emberekre vadászni: a második hadjárat — ez a dolgok logikája — már a rendőrség hadjárata.

Stúrnak sebtében Hurbanhoz küldött levelei, de inkább cédulái, cetlikre írt, s gyorsfutárokkal továbbított üzenetei számunkra nem különösebben felemelők, egyáltalán nem