Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei — II. rész (esszé)
töltenek el bennünket büszkeséggel: „Most csak a legfontosabbat közlöm Veled, a mellékelt levél szerint — amelyet ide küldtek nekünk — megtudhatod, hogy Túróéban hamarosan megjelenik egy Rakšany Václav nevű jóinadár; közöld ezt Trenka őrnagy- gyal és fogassátok el. Fogassatok el egy bizonyos Tomöany Móricot is, aki a pesti Prjatel l'udu-ba20 durva cikket Irt Túróéból. Ezt a Prjatel' l'udu-t énmagam olvastam.” Nos, ez bizony besúgás. S maradjunk még ezeknél a sötét fejezeteknél. Nem kerülhetjük meg őket, semmit sem hallgathatunk el: az ilyen elhallgatás hazugság lenne, a kellemes és elfogadható legenda mögé bújtatott hazugság pedig demoralizáló. Számunkra most itt Štúr és Húrban viszonyának a megváltozása, a kormánypálca átadása a fontos. A fegyveres felkeléseket néha hárman, néha ketten, de legtöbbször Húrban egyedül szervezte. Ezekben a napokban Štúr egy lépést sem tesz Húrban tudta nélkül. Amikor Bécsben védekezésre kényszerülnek, mert a Windischgrätz háta mögé búvó magyar Konzervatív Párt azzal vádolja őket, hogy „demagógok és kommunisták”, Boriknak is „Jozkőnk egyet értésével” ir levelet. Mikor Juraj Kontič21 azt javasolja, hogy a szlovákok valamennyien — de mind egy szálig — költözzenek az Alföldre, javaslatát megfontolásra épp úgy elküldi Hurbannak, mint Stúrnak. „U ostalom odgovor kako od Teba i Húrban oöakivajúci.”22 A forradalom után is Hurbannal egyetértésben cselekszik, mikor a legfontosabb ügyben (ti. abban, hogy elfogadják-e a felkínált hivatalokat, illetve mit fogadjanak élj Húrban elutasító gesztusát követi: „A felkínált hivatalokról szóló Ožegovič levél ügyében a Te véleményeden vagyok. Egy lépéssel s egy szóval sem távolodom el tőle.” Egyébként abban az időben köztük már minden eldőlt. Štúr tövestől kitépve hever, tehetetlenül és reménytelenül. S ha még reménykedik, hisz is valamiben, reménye, hite már nem e világi, vagy legalábbis nem ebből az időből való; a távoli jövőben hisz: a Messiást várja. Az ő ideje már nem az életé, hanem a haldoklásé: „... az utóbbi időben itt körülöttem minden szomorúra fordult! A viszonyok kilátástalanok, a barátaim körülöttem megszomorodtak, én meg sírhantról sírhantra lépegetek!” Egyébként abban az időben köztük már minden eldőlt, Stúr tövestől kitépve hever, és csodált daliának. Micsoda szörnyű metamorfózis! És már soha többé nem tud beteges depressziójából kilábolni, emlék marad örökre — önmaga számára is. A történelem üzeme sok egyéni tragédiát termel, a tehetségeseket forgácsként töri ketté, s a világos elméket összezavarja. A szóbanforgó időben Európa tele van Dante poklába ereszkedő emberekkel: Lassate ogni speranza! De még előbb át kellett esni a tisztítótűz tortúráin. Štúr levelet ír Forgách grófnak, s javaslatot tesz a trón további ellenségeinek lecsukatására. Biztosítania kellett a közeli és távoli rokonok életét, sógornőjének és sógornője gyermekeinek az örökségéi, saját apjának a nyugdíját, s mi több, el kellett intéznie, hogy azt a puskát visszakapja, ami később aztán önmagától elsül a kezében.23 A korban, amely semmilyen hegyesebb szót nem tűr, csak a hajlongást s a könyörgést, Stúr is hajlong és könyörög hát. Levelet kellett írnia a Tekintetes Katonai Parancsnokságnak: „A legalázatosabb alulírott, akire nézvést hízelgő, hogy neve nem egészen ismeretlen a Magas Parancsnokság előtt, azokból az utolsó magyarországi harcokból, amelyeket nemzetének számos csapatával s Jozef Hurbannal az élen a felkelők ellen vívott.” Sasmadár a — porban. A Tátra ebben az időben kihalt völgyek sora. S a pusztaságban valaki mégis megmozdul, egy ember, aki nem adta meg magát, s aki soha nem csüggedt, egy szinte szétbonthatatlan gúzsba csomózott ember, aki a szkepszist hittel s a szerencsétlenséget munkával győzte le, aki kész volt perét a korral és a korviszonyokkal meghosszabbítani, mert tudta, hogy „minden igazság csúf lelkek vívódásából születik”. Tehát az ő igazsága, s nemzetünk igazsága is. Húrban akkor vette át a szlovák nemzeti mozgalom irányítását, amikor tulajdonképpen nem is volt kit irányítania. És mégis — s ez a „mégis” a legfenségesebb benne — addig taposta a földet, míg seregek nem keltek belőle. így élt hát Húrban és Stúr, szoros szövetségben, nem mindig teljes egyetértésben, nem mindig harmóniában, de mindig együtt és soha egymás ellenére. Egy Konstantin21 Életrajzából vett idézetet alkalmazhatunk rájuk: „Lám, testvérem, egyetlen barázdát szántó fogat voltunk.” Egyetértésük fontos: perlekedéseik jelentéktelenek. Odaadása,
