Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - Kovács Magda: Valóban esik (novella)

öklét rázta felénk, mintha el akart volna kergetni bennünket. De te a szatyorra mutattál, s ettől a banya elcsillapodott, elvigyorogta magát, s vihogva futott ki hozzánk.

— Add gyorsan — mondta, s a szatyor felé kapott. — Mi lesz már — toppantott haragosan, amikor értetlenül néztem rá. — A szatyrot! A szatyrot add!

S nagy erővel nekem esett és kiragadta a kezemből. Mohón vetette rá magát. Kiborította a földre, s megszámolta, majd egyenként a tenyerére szedte a csillagokat, s lázas, sietős szavakat suttogott hozzájuk.

Támolyogva, vérig sértve, elkeseredetten követtelek a házikóba. S itt neked estem. Fejedre olvastam önzésedet, ridegségedet. Ordítottam, hogy becsaptál, kijátszottál, cipeltetted velem a szatyrot, hogy végül átjátszd egy csúf vénasszonynak.

— Magyarázd meg! Magyarázd meg! — ordítottam. — Magyarázd meg ezt az egész őrült napot! Istenem, milyen szépen kezdődött! Nevettünk, szerettük egymást! Reggel még szerettük egymást! De te mindent elrontottál! Te! Te! Egyedül te!

Nem válaszoltál, csak végigdőltél ezen a száraz fűcsomó-halmon itt a házikó földjén, mint aki hosszú pihenésre készülődik; sokáig kerested a megfelelő testhelyzetet.

— Nézz rám — mondtad végül. — De nyisd ki a szemed, s úgy nézz.

Föléd hajoltam, arcodba bámultam, s azt hittem megőrülök. Egy haldokló

öregember nézett vissza rám a fűcsomó-halomból.

— Nem! Nem! Ez nem igaz! — sikoltottam.

— De. De. Igaz — döcögött nevetősen a hangod. — És te is megöregedtél. Megcsúnyultál. És meg fogsz halni. Mert azért jöttünk ide. Azért, hogy visszaadjuk a csillagokat. És ez a nap már nem az a nap. Az a reggel egy élettel ezelőtt volt.

— Amikor nevettünk! — emlékeztem lázasan.

— Amikor nevettünk — nyugtáztad.

— Amikor birkóztunk.

— Amikor birkóztunk.

— Amikor boldogok voltunk!

— Amikor boldogok voltunk.

— Amikor fiatalok voltunk, s szerettük egymást!

— Amikor fiatalok voltunk, s szerettük egymást.

Rád borultam, hogy sírjak, hogy érezzelek, hogy elmúljon rettenetes félelmem. De csak a szám görbült le, a könnyem felszívódott valahol útközben.

— Szárazság van — nyöszörögtem. — Végeérhetetlen, örök szárazság. Ha nem esik rövidesen, minden elpusztul. Érzem.

— Mindjárt esni fog — motyogtad. — Mindjárt — s felemelted a kezed, hogy megsimogass. Még mondani akartál valamit, de nem jött ki hang a szádon. Mintha a hang elment volna belőled az öregasszonnyal együtt, aki ekkor vágott át az udvaron, s eltűnt. Előrehajoltam, s rémülten kutattam a szádon a hongokat. — Katt — így csináltál, s koccanva összecsuktad a szádat.

Ekkor kint hirtelen elhomályosult az ég, s enyhe fuvallat támadt. Az ablakhoz támolyogtam, s kihajoltam rajta az esőt kémlelő ember ősi mozdulatával. Csendben várakoztam.

— Esik — mondtam aztán egyszerűen.

De te ezt már nem hallottad.