Irodalmi Szemle, 1978

1978/2 - LÁTÓHATÁR - Prouza, Petr: A hűtlenség derengő ege (elbeszélés)

teljesen érthetetlenül azzal is megbékélt, hogy a látogatásnál Vítek felesége is jelen lesz.

Minden habozás, minden késlekedés nélkül lépünk ki a családi víkendház- ból. Most teljesen másként tekintek Kracíknéra, mint reggel az önkiszolgálóboltban. Igen, most is olyan magas, szép termetű, ám amit megtudtam róla Vítektől, és mostani izgatottsága és feszült lihegése (csaknem futunk), arra késztet, hogy újra elcsodálkozzam szívünk titokzatos és varászlatos indulatain.

És ismét a magam feleségére kell gondolnom: a lelkiismeretfurdalás letagadhatatlan jele ez.

Határozottan bekopogtatok Pardubskýék ajtaján, és lépek be elsőnek és hebegve csak annyit mondok:

— Eljött megnézni téged Kracíkné asszony — és a továbbiakban már csak néző vagyok.

Vítek most is ugyanazon a helyen fekszik, mint amikor elmentem, még kisebbre göngyölödött össze az oldalán fekve, arccal az ajtó felé.

Amikor beléptünk, Éva felállt az ágy mellől és várakozón, és nyugodt arckifejezéssel néhány lépést tett felénk.

Kracíkné asszony szó nélkül lépdel előre, szüntelenül a fekvő férfin tartva tekintetét. Térdrerogy előtte és minthacsak mindketten ugyanazt gondolnák, görcsösen megszorítják egymás kezét. Az asszony lehorgasztja fejét és Vítek jól hallhatóan felsóhajt:

— Helena, Helena ...

Helena tenyerében tartja a kezét, és a térdeplő asszony fölött a feleségére emeli tekintetét, aki mellettem maradt.

Vítek szemében átható fájdalom, szeretet és még valami, valamiféle kimondhatatlan szomorúság és esdeklő ingatagság csillog.

Helena is megfordul, alig észrevehetően, talán csak én látom, hogy hangtalanul síró nagy szemében áttetsző könnycseppek remegnek.

A két asszonynak találkozik a tekintete, szinte sistereg bennük a számtalan kérdés, magyarázat, kérés, felkiáltás, tele vannak lánggal — és vízzel.

És néhány pillanat múlva, amikor Vítek kihúzza a kezét Helena tenyeréből és mély, szívmarcangoló sóhajtással olyan kicsire tekeredik össze, ami már szinte elképzelhetetlen, Éva is sírvafakad, ő is csendesen sír, de másként, a megcáfolhatatlan felismerés könnyeivel.

Ekkor kimegyek az ajtón, meghasonlottan, kétségektől gyötörten és olyan fáradtan, mintha egész nap a volán mellett ültem volna, úttalan utakon járva.

Olešnice fölött már szürke az égbolt és halvány mint a barátom arca, mint hűtlenségének derengő félhomálya.

A sápadt égbolt alatt bérbe vett nyaralóm felé ballagok, nehezen szedem a lábamat, s egyetlen vágyam, hogy a ház ablakában megpillantsam a feleségemet.

Vítek megérte a reggelt. Kiállta az operációt és amikor egy idő múlva felépült, visszatért a sorsához, mely oly váratlanul lemeztelenedett a világ előtt.

Kövesdi János fordítása