Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - Kovács Magda: Valóban esik (novella)

— Nem! Nem, nem! — tiltakoztam. — A barátaim voltak! Higgy nekem, drágám, szerelmem! És engedd, hogy ápoljalak!

— Kuss, büdös szajha! — ordítottad és belém rúgtál, egyszer, kétszer, sokszor, s az ép kezeddel addig ütöttél, amíg le nem roskadtam a földre, ahová kimerültén te is mellém zuhantál. El is aludtál rögtön. Torkodból horkolás és bűzös, alkoholos lehelet tört elő. Halkan sírdogáltam melletted, nem mertem hangosan zokogni, nyüszíteni, féltem, hogy felébredsz.

Halálos csendben, lábujjhegyen gyűltek körénk a barátaim. Nem haragudtak rám, én sem rájuk. Hisz a barátaim voltak. Hosszan nézegették az arcodat, s a fejüket csóválgatták és sajnáltak.

— Szegény — mondogatták. — Szegény fiú. Megverték, megalázták, kettétörték. Gyenge volt, mert egyedül volt. Vele kellett volna menned. Vele kellett volna mennünk.

— Nem hisz nekem — suttogtam, mint valami borzalmat.

Bólintottak.

— És ez így jól van? — szörnyűlködtem a helybenhagyásukon.

— Nincs. De másképp nem lehet. És nem is lesz már másképp soha. Inkább gyógyítsd meg — ajánlották. — Adunk neked nyálat, kend rá.

És a kígyók, piócák, majmok, sivatagi virágok, tigrisek, oroszlánok, farkasok, mintha adósságot törlesztenének, sorban odajárultak hozzám és adtak a nyálukból. Én pedig rád kentem a nyálukat. Még álmodban meggyógyultál. Arcod sebei behegedtek, s csonka kezedből sem szivárgott több gennyes váladék.

— Huh! — ültél fel hirtelen, s a régi bolondos jókedv ragyogott a szemedben. De csak egy pillanatra. Mert megláttad simogatásra lendülő csonka kezedet. Arcod elsötétült, s én már vártam, hogy megüss. De nem ütöttél meg. Közömbösen néztél rám.

— Elviselhetetlenül süt a Nap — mondtad egykedvűen.

— Igen,

— El kell innét mennünk — mondtad egykedvűen.

— Igen.

— Nézd, hoztam neked csillagokat — kotorásztál ép kezeddel a zsebedben.

— Tessék!

— Szeretsz — kérdeztem s nem nyúltam értük.

— Hát persze.

— Hiszel nekem?

— Hát persze — mondta a hangod, de az arcod nem mondott semmit.

— Köszönöm — s elvettem a csillagokat. Más-más színűek voltak, s az érintésük hűvös.

— Hogyha szomjazol, szopogasd. Hűsítenek.

— És te? — kérdeztelek félénken.

— Én nem szomjazom többé — morogtad kelletlenül.

— Akkor talán a barátaimnak . .. — s már nyúltam is a szatyorba.

— Kuss — csak ennyit mordultál, s kezem engedelmesen megállt félúton. Lesütött szemmel haladtam el a holtra tikkadt kígyók, piócák, sivatagi virágok, majmok, tigrisek, oroszlánok, farkasok előtt, szatyromban a szomját oltó csillagokkal.

Nem szóltak rám, nem rohantak rám, hagyták, hogy elmenjek előttük. Gyöt- relmes, fárasztó útszakasz volt, kezemben egyre nőtt a szatyor súlya. Hátam fájt és nem tudtam többé görnyedtségemből kiegyenesedni. És te nem segítettél. Nem vetted ki kezemből a szatyrot, nem ölelted át görnyedt vállamat, nem húztál föl a földről, ha elestem, s nem nyugtattál régi kedves szavakkal.

— Nem bírom tovább — nyöszörögtem. — Hallod? Én már összeroskadok!

— Még, még, még egy kicsit — motyogtad, de már te is nagyon botladoztál.

— No végre, végre idetaláltam! — Egy aprócska házikó előtt kiáltottam ezt. Ez előtt itt, amelyiknek az ablakából kihajolva, most az eget kémlelem. Hervadt levelű, tikkadt virágok kornyadoznak előtte.

Engem, ahogy megpillantottam, a mesebeli mézeskalácsházra emlékeztetett. Még egy vén banya arca is felbukkant az ablakban. Rikácsolt valamit és az