Irodalmi Szemle, 1978

1978/2 - LÁTÓHATÁR - Prouza, Petr: A hűtlenség derengő ege (elbeszélés)

a villamoson, bizonyára rendesen a lábára taposnék: az a típus, amely — mióta csak az eszemet tudom — mindig ellenszenves volt nekem.

Már biztosan túljárt a negyvenen, de ennek semmilyen külső jele nem látszott rajta, egykor kitűnő futballhátvéd volt, ennek köszönheti domború mellkasát, deltás vállát, rugékony mozgását és a magabiztos tekintetet, annak az embernek a tekintetét, aki az első pillanatban letegez, kissé arrogánsán és fölényesen, mert ő nem ismer akadályokat, ő mindent tud, de mit tudsz te, és egyáltalán, hogy merészelsz az útjába kerülni?

Barna haja közül elővillanó kopaszsága egy cseppet sem rútította el örökösen napbarnította arcát, ellenkezőleg, különös módon inkább illett markáns arcvonásaihoz.

Vítek azonban — furcsamód — csakugyan majdnem mindenhez értett, örökösen ijó kedve volt, egy percig sem tudott nyugton maradni, szüntelenül tele volt hasznos és kevésbé hasznos ötletekkel. Segédüzem-vezetőként dolgozott, annál a sportegyesületnél, ahol egykor labdarúgói sikereit aratta, minduntalan a világot járta, minthogy természetesen nélkülözhetetlen funkcionáriusa is volt a jelenlegi csapatnak, mindenkit ismert, és akivel csak egy kicsit közelebbi kapcsolatba került, mindenképpen megnyerte, persze, ha szüksége volt rá.

Mindennek tetejébe, amint az az első olešnicei nyaralásomkor kiderült, ismertem a feleségét. Éva a mi intézetünkkel szemközti kórházban dolgozott mint röntgenlaboráns, megfordultam nála százszor néhány páciensünkkel.

Annak idején, amikor első alkalommal jártam itt, voltaképpen ő vezetett be a nyaralójukba, régi ismerősként üdvözölve, noha Prágában csak a szokásos szövegre korlátozódott társalgásunk.

Ahhoz képest, hogy három gyereket szült, nagyon fiatalosnak hatott (rövidre nyírott világos haj, rugékony járás), korábban ugyancsak aktívan sportolt, röp- labdázott ugyanannak az egyesületnek a színeiben, ahol Vítek a labdát rúgta és akárcsak a férje, ő is bárkivel bármikor képes volt közvetlen kapcsolatot teremteni.

Kis híján ideális házaspárnak néztem őket, tréfálkozással és minden nehézségek nélkül teltek napjaik és semmiről sem mondtak le, ami kellemessé teheti az életet.

Már Vydráék is kint voltak Olešnicében, rendszerint április vége felé utaztak le és szünidő kezdetéig maradtak, előkészítették a házikót az unokák, lányok, fiúk és menyek csapatos inváziójának, hogy aztán ők szeptemberben ismét visszatérjenek s itt maradjanak egészen mindenszentekig; szerény és tiszteletteljes emberek, rendkívül készségesek irántam attól a pillanattól kezdve, hogy egy kicsit megreparáltam Minor gépkocsijukat, mely éppolyan öreg és tiszteletteljes, akárcsak ők, hálájuk ijeléül kitűnően gondozott zöldségeskertjükből még fokhagymát is küldtek nekem ősszel.

És ugyancsak lent volt már Kracíkné is, reggel az önkiszolgáló boltban udvariasan elcsodálkoztam, mit jelentsen ez, hiszen még nem ért véget az iskolaév, és ő tanítónő létére már vakációzik. Rövidesen megtudtam, hogy az osztálya az egyik kollégájával tanulmányi kirándulásra ment, úgyhogy ő a hét végéig szabad, és Olešnicébe voltaképpen csak két nappal megtoldott víkendre ugrott le.

A kerületi város, ahol működik, egyébként nincs túl messze ide.

Mindezt nagyon udvariasan magyarázta el nekem.

A szüntelen oktatás elmaradhatatlan kántori akcentusával fejezte ki magát, provinciálisán fennkölt volt, fellépésében enyhe hűvösség és mesterkéltség érződött, ha reggelente összetalálkoztunk, többnyire csak az időjárásról beszélgettünk, ennek ellenére valahogy mégis tetszett nekem. Magas termetű, mindig nagyon jól öltözött, éles antik profil, megközelíthetetlen és kimért, ugyanakkor vonalai érzékiek, sőt ingerlőek, szép előreugró mellek, szemre- való hátsó, mindennel, ami hozzá tartozik, jelenleg harmincöt körül járhat, a legjobb kor, ami nőnél elképzelhető; ám, amint már megjegyeztem, csak az időjárásról szoktam társalogni vele.

Két csendes és túlságosan önellátó gyereke hajszálra olyan volt, mint ő.

Tehát pillanatnyilag ez volt Olešnice nyári szereposztása.