Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - LÁTÓHATÁR - Prouza, Petr: A hűtlenség derengő ege (elbeszélés)
Egyelőre a tornácon tétlenkedem, andalogva átsétálok a falusi délután tarkaságán, az esti biliárdpartiról ábrándozom, mely a kocsmában vár rám, a ka- kast figyelem, mindenre és semmire sem gondolok, és az eseménytelen nyugalmas kezdet után egy váratlan kapuzörrenéssel durván rám zúdul Vítekék sorsa. A kiskapu erősen és sietősen becsapódott, és a kerti füvön át egy aprótermetű, igazán kicsi, rendkívül mozgékony és fürge emberke — kicsi, de egyáltalán nem törpe, vagyis egy kis gömböc — igyekezett felém. Sohasem nyughat, szüntelen nyüzsög, jön-megy, örökké szervez és intéz valamit fáradhatatlanul, s különösen nyáron — szinte pótolhatatlan. A neve, nem is tudom, mi a neve, de egyszer valaki azt mondta neki: micsoda gyors járású vagy te, barátom, úgy gurulsz mindenüvé, mint egy gömböc, és ez a név rajta is ragadt. Bármit beszerez, a csempétől a detektivregényig, megjavítja a palánkot, ha valahol kitörik belőle egy deszka, bevásárol, felügyel a gyerekre, betakarítja a termést, kutyát fogad el átteleltetésre, megpermetezi a gyümölcsfákat, vagyis minden elképzelhetőt vállal és megtesz. Gömböc határozott ugróléptekkel egyenesen felém tartott, apró szemei már messziről ragyogtak, puha hajtaréja izgatottan meredezett félretartott fején. Ezt nem kellene, hogy külön hangsúlyozzam, de minden hivatásos gépkocsi- vezető ad egy kicsit az előérzetére, föl tudja mérni előre, hogyan végződhet valami, mit hozhat egy bonyolult forgalmi helyzet, vagy egy összekuszált élet, legalábbis az én megérzéseim kilencven százalékban mindig beteljesedtek. Amikor ránéztem a kétségbeesett, lihegő Gömböcre, oly váratlanul ragadott torkon a balsejtelem, mint ahogy a hideg rázza meg az embert. Lehunytam a szememet, hogy minél többet megmenthessek a napfényes júniusi délután gyönyörűségéből, abban a boldog reményben, hogy ha jó erősen becsukom a szemem, Gömböc nyomban eltűnik. Am szó sem volt ilyesmiről. Izgatott arcocskájával egészen hozzám hajolt, és valósággal remegett, miközben közölte velem a meglepő hírt. — Gyorsan, gyorsan! Pardubskyékhoz kell mennie. Vítekre rádőlt a bulldózer! — Mit beszél?! — Talpra ugrottam, hogy oda ne nyomjon a lihegő szóáradat, a karszék hátradőlt alólam. — Igen, igen! Pardubský éppen arra ment. Fogadott, hogy megjavítja, de a bulldózer ráesett. Hazavitték, nagyon siralmas állapotban van. Azonnal jöjjön, Vítek üzeni. Még bénán ácsorogtam, és Gömböc ugrándozását figyeltem, távolról sem fogtam fel közlésének minden vonatkozását, de a környezetemen mintha máris úrrá lett volna az emberke szavaiból áradó izgalom, a közelben álló kakas szirénázva felkukorékolt, felugrott az alacsony kőfalra és riasztó hangon megszólalt, rohamosan lecsökkent a hőmérséklet, tisztán hallottam egy siető stráfszekér darabos zörgését. Futásnak eredtünk Pardubskýék háza felé. Gömböc útközben további részleteket dadogott el nekem ... Vítek állítólag szinte kierőszakolta, hogy megjavítja a bulldózert, az emberek be akarták vontatni a gépparkba, de ő nem és nem, hogy rendbeteszi ott a helyszínen, a lejtőn és a gépóriás a szó szoros értelmében ráborult. A ház legnagyobb helyiségében feküdt, a tiszta szobában, ahogyan errefelé mondták, egy széles heverőn, bágyadtan összegöngyölődve fájdalmában. Valahová a messzeségbe meredt furcsa tekintettel, homlokán nagy kék folt éktelenkedett. Érkezésemet nem is érzékelte rendesen. A házban még három férfi tartózkodott, mindhárman szövetkezetesek, látásból ismertem őket; egyikük, a földgyalus, nedves zsebkendővel törölgette Pardubský homlokát. Éva asszony holléte felől érdeklődöm, Gömböc azonnyomban tudatja velem, hogy szokásához híven kirándulni ment a közeibe Pavlíkkal, hatéves kisfiával, a legkisebbel, és csak vacsorakor érkezik meg. Gyakran tett hasonló ki
