Irodalmi Szemle, 1978

1978/2 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Dénes Györggyel)

kesztői üzenetekben bíztattak is — állandóan a társadalmi megrendelést, az agitációt a napi politikumot hangoztatva. Ezek az üzenetek már önmagukban is jól jellemzik a kort, s világos képet adnak arról, milyen iskolában is kezdtük mi a költészetet. Az első versem egyébként 1949. szeptember 4-én, Ifj. Dusik Dániel néven jelent meg. Többek tanácsára vettem föl később a Dénes György írói nevet, mondván, hogy megle hetősen furcsa lenne egy magyar költő számára a Dusik Dániel név. Igaz, ez sem a legszerencsésebb, de mit tegyek? Ez jutott legelsőként eszembe, s később már nem lehetett változtatni rajta. S az első vers után rendre írtam tovább a sematikus verseimet. Ha összehasonlítom ezeket az 1948 előtt írottakkal, ihát a különbség olyan, mint ég és föld között. Korai verseim jóval személyesebb hangúak. Az Oj Szó akkori rovatvezetője eleve eltanácsolt attól, hogy ezen a hangon folytassam tovább. S mivel tudtam, hogy ezek úgy sem jelenhetnének meg, szinte egyik napról a másikra — a társadalmi elvárásoknak megfelelően — hangot váltottam. Megjegyzem azonban, hogy a túl csorduló lelkesedés akkoriban országos jelenség, de bizonyos értelemben őszinte is volt. Mindenki dolgozni akart, fölépíteni azt, amit a háború szétrombolt. Mindenki új ■életre vágyott, elevenen emlékezve még a háború rettegéseire, halálfélelmeire, elhur- coltatásaira, s aztán, mi, magyarok, a jogfosztottság éveire, a kitelepítések és deportálások korára. Másrészt pedig ha akartunk volna, sem indulhattunk volna másképp. A hangsúly ezen volt: megindítani egy irodalmat, megteremteni az írásbeliséget. Ez pedig csak a meglévő adottságok, feltételek között elképzelhető.

O A második és a harmadik verseskönyved megjelenése között hét év telt el. Nevezhetjük-e ezt a hét esztendőt az „eszmélkedő hallgatás” éveinek?

— Igen. Időközben ugyanis kezdtem ráébredni, hogy az addig írott verseimnek alig van közük a költészethez. A felismerésben nem kis része van Fábrynak, a Kevesebb verset, több költészetet! című tanulmányának, s aztán a személyi kultusz túlkapásait, torzulásait leleplező XX. kongresszusnak is. Ismét megpróbáltam hát másképp írni. A Hallod, hogy zengenek a jak? című kötetembe aztán már ennek a váltásnak, ennek az átmenetnek a versei kerültek be.

# Mit éreztél akkor, amikor már nyíltan lehetett beszélni az ötvenes évekről, a túlkapásokról, a sematizmusról, s a hangadók között elsőként a te nevedet emlegették? Nem érezted-e úgy, hogy becsaptak, kijátszottak?

— Hát ami azt illeti, nem volt épp a legkellemesebb. Hogy így alakult, talán azzal is magyarázható, hogy a költők közül én jelentkeztem elsőnek, s akkoriban szinte ontottam magamból a verseket. Ha kevesebbet írok, talán nem tűnök ki annyira a többiek közül. De amit írtam, őszintén gondoltam, dehogy akartam én mellébeszélni. Csak éppen nem láttam be a kulisszák mögé. Egy ilyen átalakulásnak, amilyen az ötvenes éveké is volt, nagyon sok a pozitívuma, de nagyon sok a negatív kísérőjelensége Is. A kort, a lelkesedést vállalom ma is. A verseket persze nem — plakátszövegek, csasztuskák, vezércikkek parafrázisai azok, nem versek. A mi példánk nemcsak Tőzsér Árpádék utánunk következő nemzedékének szolgált tanulságul, hanem jó Ideig érvényes tanulság marad a csehszlovákiai magyar irodalomban. Mert nemcsak a jő példákból lehet okulni, hanem a rosszakból is.

0 Mit jelentett számodra és nemzedéktársaid számára hiányos jelkészültséggel, komolyabb írói-irodalmi tapasztalatok nélkül — irodalmat alapítani? S amikor már beszélhettünk a harmadvirágzás szlovákiai magyar írásbeliségéről, mit jelentett megteremteni ennek az írásbeliségnek a maga intézményes jórumait, szervezeti kereteit?

— Ha az irodalmat egy folyónak képzeljük el s ebben a folyóban meg akarunk tanulni úszni, akkor nem töprenghetünk sokat: bele kell ugranunk és csapkodnunk kell a vizet. Beleugrottunk mi is és magával sodort az ár. Irodalmat szerveztünk, alapítottunk — hagyományok nélkül, mert a folytonosság még 1938-ban megszakadt. Itt nem arról van szó, hogy akkoriban is olvastunk már egyet s mást, hogy ismertük Adyt vagy József Attilát. Amit kellett volna, azt nem ismertük: a csehszlovákiai magyar irodalmat. Nekünk más irodalmat kellett teremtenünk, mint a magyarországiaknak, vagy a cseheknek, szlovákoknak. A csehszlovákiai magyar irodalmat kellett létrehoznunk, de nem tudtuk, hogyan. Sokáig Fábry is hallgatott, kitől kaptunk volna hát tanácsot? Ráadásul a sematizmus virágzása idején kezdtünk, s így — mivel irodalmi-politikai tapasztalatok