Irodalmi Szemle, 1978

1978/2 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Dénes Györggyel)

De már nem kellett sokáig várni: 1948 februárjában a kommunista párt vezetésével a munkásosztály vette át a hatalmat, s mi ismiét visszakaptuk a jogainkat. Visszatérve a tulajdonképpeni kérdéshez: a szülőföld nemcsak a múltját jelenti az embernek, hanem a jövőjét is. S ezen túl jelent egy népközösséget, s jelenti az anyanyelvet — azt a nyeilvet, amelyen nemcsak gondolkodni, hanem játszani is tudunk. Szülőföldje nélkül az ember olyan, mint a gyökértelen fa: kidől, elsorvad, elszárad.

t Mit jelent számodra nemzetiségi — csehszlovákiai magyar — írónak lenni? Többet-e vagy kevesebbet, mint a többségi nemzet írójának?

— Többet Is, kevesebbet is. Többet olyan értelemben, ihogy testközelből ismerhetjük meg az egy hazában élő népeket, mentalitásukat, szinte belülről láthatjuk kultúrájukat, irodalmukat. Többet jelent aztán azért is, mert a magyarságunkat is szüntelenül vállalnunk kell. S bizony akadnak olyanok is, akik ezt nem vállalják. Hogy miért, nem tudom. Mert ebben az országban senki senkit nem kényszeríthet arra, hogy anyanyelvét, nemzetiségét ne vállalja. Egyéni bántődások, személyes sérelmek ugyan esetenként érhetik az embert, de a személyes sérelmeket még a kis családközösségekben sem ke rülhetjük el, hát még egy olyan nagy családban, amilyet országunk népei alkotnak S ezek a személyes sérelmek semmi okot nem adnak arra, hogy miattiik — vagy elkerülésük reményében — a magyarságunkat adjuk föl. Kevesebbet jelent viszont nemzetiségi írónak lenni márcsak azért is, mert nem állhat mögöttünk egy akkora tömegbázis, mint egy nemzet Írója mögött. Nincsen továbbá elegendő megjelenési és érvényesülési lehetőségünk sem. Az ember kicsit úgy érzi, mintha életnek és irodalomnak a peremvidékén állna, s ezt az érzést bizony csak meglehetősen nehezen győzheti le önmagában.

Duba Gyula egyik vallomásában érzékletes képe-t fest a csehszlovákiai magyar irodalom 1948 utáni újraindulásának éveiről, társadalmi körülményeiről: „...irodalom akkor születik, amikor egy nyelvközösség társadalma tudatosítja, hogy van, létezik. Tudatosítja érzésvilágában és intézményeiben. Nálunk ennek a tudatosításnak a lehetősége 1949-ben kezdődött, az Új Szó megjelenésével. Addig hiába írta Ozsvald Árpád, a csurgói diák, füzetekbe a verseit, Dénes György is hiába verselt valahol Pelsőcön (...) mindez csupán az egyéniség tanácstalan és kétségbeesett kezdeményezése volt, ragaszkodás az emberi lehetőségekhez — lehetőségek nélkül. Mindebből akkor lehetett irodalom, amikor írásaik megjelentek, hatottak... {...) Az írott magyar szóra szomjas nemzetiség varázserővel hívta életre irodalmát. Egyszerre íróra és költőre volt szűk ség, de kevés volt, vers és elbeszélés kellett, de nem akadt: elemi erővel követelte az élet, hogy álljon elő a költő, az író. (...) ...de a költő éppen csak készülődött, nehezen vajúdva született. Soha ilyen fordított helyzetet: nem az irodalmi teljesítmény növekedése és az irodalmárok szaporodása hozta létre a lapokat, intézményeket, hanem az előzmények nélkül színrelépő sajtó szólította az írástudókat: dolgozzatok! S a szlovákiai magyar író gyámoltalanul törte fel maga körül a tojás burkát, hogy világra jöhessen, napfényre küzdötte önmagát. Megszólalt, bár nehezen, dadogva, ön- képzőköri szinten. Szabad volt a tér, aki írni akart, írhatott.” A hosszú idézetet nem kerülhettem el: részben megvilágítja egy írói pályakezdés hátterét, részben pedig magyarázza a pálya gyakori zsákutcáit, tragikus buktatóit is. Ha Dénes György eddigi útját próbáljuk rögzíteni és értékelni, nem kerülhető el, hogy egyúttal a társadalmi fejlődés egyes szakaszait is rögzítsük és értékeljük. Mert személyes és írói sorsa olyannyira összefonódott a korral, amely útnak indította s fölnevelte őt.

# Mikor jelent meg az első versed, s hogyan jutottál el addig?

— A rozsnyói kereskedelmi iskolából a pelsőci községházára kerültem hivatalnoknak. A felszabadulás után rövid ideig milíciaparancsnok voltam, majd — más lehetőségek híján — alkalmi munkákból éltem. Először vízvezetékszerelőként kerestem a kenyérre valót, aztán útépítésre kerültem, majd a gömörhorkai cellulózgyárba fatisztítónak, később pedig laboránsként, s bérelszámolóként dolgoztam itt. Ekkor már rendszeresen írogattam a verseimet. így amikor 1948 karácsonyára megjelent az Oj Sző első száma, már azzal az érlelődő elhatározással vettem kézbe a lapot, hogy a magam módján én is részt vállaljak nemzetiségi kultúránk és szellemi életünk kibontakoztatásában. Küldözgetni kezdtem a lapnak a verseimet, s apró tudósításokat a gyárból. S a szer