Irodalmi Szemle, 1978
1978/1 - Kovács Magda: Valóban esik (novella)
— Bízd rám. Most már szeretlek. Most már örökké szeretni foglak. — Én is — mondtad, és fölemelkedtél. Hatalmas, erős szárnyaid voltak. — Mit gondolsz, bírod majd az utat? — futottam alattad a földön, tartva az irányt, mint egy sárkányt eregető gyerek a zsineg végén. — Persze, ne aggódj — nyugtattál egyre magasabbra emelkedve. — Jó utat — kiabáltam utánad. — Kösz — integettél vissza és nyílsebesen röpültél egyre zsugorodva a Nap felé. — Héééü Visszafelé jövet hozzál néhány csillagot — kiáltottam tölcsért formálva a kezemből. — Csillagot! Csillaaagoootü! Ekkor már csak egy pont voltál, egy fekete pötty a kékségben. Később még annyi sem. Akkor elengedtem a láthatatlan zsineget és megpróbáltam berendezkedni az egyedüllétre. De hamarosan kiderült, hogy nem tudok egyedül élni. Összebarátkoztam hát a kígyókkal. Összebarátkoztam a piócákkal. Összebarátkoztam a sivatagi virágokkal. Összebarátkoztam a majmokkal. Összebarátkoztam a tigrisekkel, az oroszlánokkal a farkasokkal. Eljártam hozzájuk és rólad beszéltem nekik. A nagy vállalkozásodról. — A napot? — hitetlenkedtek. — Letakarni, mint egy tükröt? — hitetlenkedtek. — Egy kabáttal? — hitetlenkedtek. — Igen, igen — bizonygattam lelkesen. — A Nap hatalmas égitest — oktatgattak. — A Napot félelmes erők őrzik. Nem tud velük megbirkózni, megölik — ijesztgettek. — Nem! Nincs igazatok! Gyávák vagytok! Gyávák és hitetlenek! Ö erős és rettenthetetlen, és megbirkózik mindennel és mindenkivel — ordítottam dühösen. Megharagudtam a barátaimra és elrohantam tőlük. Visszamentem arra a helyre, ahol elváltunk. Összekuporodtam, s az eget bűvöltem. Vártalak. Közben a Nap egyre csak sütött, égetett, perzselt. — Istenem — nyöszörögtem —, talán igazuk volt a barátaimnak, és megégett vagy megölték a félelmes erők. — Istenem, add nekem őt vissza — ri- mánkodtam. Kavicsokból apró oltárokat emeltem, eléjük térdeltem és imádkoztam. És végre megjöttél. Először csak egy pont voltál a kékségben, aztán egy fekete pötty, majd egyre növekedve gyorsan zuhantál felém. Furcsán, élettelenül, utolsó erődet összeszedve próbáltad fékezni a zuhanás sebességét. Sikerült kiszámítanom, hogy hol érsz földet. Idejében ott voltam. Két karomban fogtalak fel. És nem bántam, hogy majdnem kitépted a súlyoddal. Rádbuktam és nevettem. De te nem nevettél velem. Döbbenten néztelek. Sima arcodon véres barázdák húzódtak, szemedben gyűlölet lobogott és csonka volt az egyik karod. — Megcsaltál — ez volt hozzám az első szavad. Hosszan, gyilkos tekintettel néztél és a hangod sem volt a régi, simogató. Durva volt a hangod. — Nem! — sikoltottam fel. — A kígyókkal! — Nem! — A piócákkal! — Nem! — A sivatagi virágokkal! — Nem! — A majmokkal! — Nem! — A tigrisekkel, oroszlánokkal, farkasokkal!
