Irodalmi Szemle, 1978

1978/2 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Dénes Györggyel)

— mégis bíztattak. Volt az iskolánkban egy önképzőkörünk is, ahol egy kis színdarabot írtam: ezért kaptam az első dicséretet. Itt találkoztam először Ady költészetével, maj,1 később, az 1941—1942-es években, a rozsnyói kereskedelmi iskolában József Attiláévá],

# Petőfi, Ady, József Attila — a lehető legjobb iskola, amellyel költői pálya indulhat.

— Ök voltak az elsők, akiket megismertem. Közvetlenül utánuk Jöttek a többeik: a Nyugat-nemzedéke — Juhász Gyula, Tóth Árpád, Babits, majd a népi írók — Veres Péter, Juhász Géza, Sértő Kálmán, Sinka István. Ha jól emlékszem, Németh Lászlót is akkoriban olvastam először.

% Gyerekkori barátaid közül tartod-e valakivel a kapcsolatot?

— Már nemigen. Hárman-négyen vannak, akikkel még találkozgatni szoktam, ha olykor hazamegyek. De ez a kapcsolat már korántsem olyan szoros, mint régebben volt. Ez érthető is: én eljöttem otthonról, ők maradtak — más-más közegben alakult a sorsunk, más-más közegben élünk. Mostani találkozásaink kimerülnek a gyermekkor, az ifjúság, az első szerelmek idézésében. Álmokat ébresztgetünk, hiszen életének első húsz éve úgy marad meg minden ember emlékezetében, mint egy álomvilág. így él az enyémben is — mintha egy egészen más bolygóról látnám a gyermekkort, azokat az éveket, amikor az ember eszmélni, a világgal ismerkedni kezd.

# Éppen negyedszázada, 1952-ben jöttél el otthonról — a nagyvárosba, városi embernek. Milyen gondokat, megpróbáltatásokat jelentett neked beilleszkedni egy új közegbe, s életformát váltani?

— Az embert kergeti a vágy, hívják őt a messzeségek. Erről így írtam az Új esztendő, új idők hívása című versemben: „Mert nem tudunk megülni csöndben, resten, ■ csak az a vonzó, ami ismeretlen, / amit hátunk mögé gyűrünk, a legyőzött / idő. s a kín, mit érte járunk.” Nagy reményekkel indultam, amelyek hamar szertefoszlottak. Itt, Pozsonyban, a Kapucinus-kolostor egyik cellájában laktam másfél évig, ahol kályha sem volt. (Szegény szerzetesek!) Átdideregtem a telet, mellemre ült a magány, nosztalgiám volt. Küzdöttem ellene a magam módján, s a hasonszőrű újságíró kollégákkal egymást vigasztaltuk. És ha olykor nem bírtuk már a várost (pedig mi volt akkoriban Pozsony a maihoz képest!), hazaruccantunk. Így ingáztunk évekig. A város azonban fülöncsípett, behízelegte magát az ember leikébe. S lassan elmosódott a szülőföld képe, emlékké lett a múlt a rohanásban, viaskodásban. De azért éreztem, mindig éreztem s ma is érzem tudatalattimban Gömör hívó szavát. Persze, az évek során nemcsak én változtam, de jókorát változott a szülőfalum is. Eltűntek a régi házak, utcák, s a szép Sajó-parti fürdőhelyek. Eltűnt a régi nemzedék is, az ismerőseim közül sokan meghaltak, a fiatalok közül meg alig ismerek valakit, csupán néhányukat vélem fölismerni édesanyjuk, édesapjuk arcvonásai alapján. Mintha idegen lenne már számomra az a világ. Úgy érzem, elvesztettem a szülőföldemet anélkül, hogy helyébe újat találtam volna.

O Tudják-e a pelsőciek, hogy író, költő lettél? Figyelik-e írói pályádat, fejlődésed állomásait?

— Hogy író lettem, természetesen tudják. De az íróságnak már nincs különösebb becse előttünk, s kicsit csodabogárnak is tartanak. A világ megváltozott, elanyagiasodott

— mifelénk is inkább autóval és házzal mérik az ember értékét, aszerint, hogy kinek milyen magas és hány szobás háza, s mennyi pénze van. Azt a pionírmunkát, amit az írók végeznek a csehszlovákiai magyarság megmaradásáért és előrehaladásáért, meglehetősen kevesen becsülik és értékelik — s ezt nemcsak szülőfalumban tapasztaltam, hanem egyéb helyeken is, szerte az országban.

# Megváltozott tehát a falu arculata, s megváltoztak a benne élő emberek is. Azt is mondhatnám, hogy az a falu, amely a költőt felnevelte s az emlékezet éltető erejével még mindig táplálja — az a falu, amelyről és amelyhez a világ előtt szólsz, már eltűnt, már nem létezik?

— Igen, így is mondható.