Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - Kovács Magda: Valóban esik (novella)

Akkor már nem nevettél ki azért, hogy hátai járok le a dombokról, lépcsők+ ről. Csak leplezetlen szomorúsággal néztél rám, miközben erősen szorítottad a karomat.

— Erre — mondtad, amikor kiléptünk a házból, és láttam, hogy egészen új irányba vezetsz, erre még nem jártunk. Magas fák sora bontakozott ki előttünk a messzeségből.

— Siess — nógattál.

A fák között molylepkék röpködtek. Ilyet még nem láttam. Egyre több lepke nyüzsgött a fejünk körül.

— Az idő ... — mondtad. — Siessünk.

— Forduljunk vissza — kiabáltál.

Szomorúan rámnéztél, szólni akartál, de molylepkék hangos vijjogásban törtek ki. Ügy vijjogtak, mint a vércsék. Megremegett kezed a kezemben és futni, kezdtél. A lepkék magasra emelkedtek, aztán vadul lecsaptak ránk. Futottunk. Homlokunkat egyre ostromolták a belbolydult lepkék.

Hirtelen ért véget a fák sora. Szinte belezuhantunk a sárgás, forró, végtelen pusztaságba.

— A tér — mondtad. — Siess! Hallod, siess! — szóltál rám, amikor láttad, hogy megállók és csak bámulok rád. De én nem akartam mozdulni. Féltem,, elfogott a szorongás.

— Forduljunk vissza — kérleltelek.

— Nem lehet — mondtad. — Az időn át, a téren át nem lehet visszamenni,

— Most viccelsz, ugye csak viccelsz? — könyörögtem.

— Nem. Ez a tér — mondtad újra és elindultál.

Engem a tér nyárvégi udvarra emlékeztetett, ahol a forró tűzfalak között elmúlásán kesereg egy vén szőlőtőke, részeg rovarokat ringatva könnyező szemű fürtjein. És részeg, álmos, dünnyögő fájdalom zsong a levegőben. Sárga ez a fájdalom. Forró ez a fájdalom.

És nem akartam veled menni ebbe a nyárvégi udvarba.

— Lépj már — kiabáltad egyre távolodva. Nem érted, hogy lépj!

A hangod olyan volt, mintha megsebeztek volna.

— Félek, félek, félek — akartam kiáltani, de akkor megláttam az oldaladat, amelyen hiányom sárga halálfeje vigyorgott immár, egyre szorosabban beléd simulva.

— Várj, Istenem, várj — és futottam előrenyújtott kezekkel, hogy minél előbb utolérjelek. Fájdalmas nehéz futás volt a süppedő, forró homokban. Őrült, forró szélvészként csaptam le rád. Vijjogó vércse-felhő voltam. Zuhanó kondorkeselyű. Felborítottalak, magam alá temettelek. És birkóztunk. Égre: emelkedve, földre zuhanva. Birkóztam veletek. Veled és hiányom sárga halálfejével. Harcunk őskori szörnyetegek harca volt. Földrengető, égrengető. És, kettőtök ellen is győztem. Hiányom örökre eltűnt rólad. Összezsugorodva zuhantunk egymás mellé, remegő, lüktető homokszemcsék a sárga pusztaságban.

— Nagy voltál, kislány — ujjongtál.

— Nagy, nagy — ujijongtunk.

És szerettük egymást. És esküdöztünk, ahogy soha még két ember sem előttünk, sem utánunk.

És a Nap egyre sütött, égetett, perzselt. Amikor már üszkösödni kezdtem, megkértelek, hogy takard el a Napot a kabátoddal.

— Tudod, úgy, ahogy a tükröket szokták ősi szokás szerint, ha meghal a házban valaki. Ha ugyan fel tudsz oda jutni — intettem fejemmel a Nap felé.

— Kissé messze van — aggódtam.

— Ugyan, nem tesz semmit — mondtad és felálltál, miközben teleszívtad a tüdődet, és szárnyakat növesztettél.

— Megvársz? — kérdezted szórakozott arccal.

— Aha — mondtam.

— Itt?

— Naná.

— Azért vigyázz, tudod, a tisztesség meg minden — kérleltél.