Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - Duba Gyula: Korfordulón (regényrészlet)
a sorsunk, belénk mart. De ... élni kell tovább. Nem lehet nem élni és... jön majd a feledés. — Másik cigarettára gyújtott, és a szürkületben felvillanó gyufaláng egy pillanatra megvilágította cserzett, ráncok barázdálta barna arcát. — Emlékszel még arra a német katonára, akit a tölgyerdőben temettünk el? — Emlékszem. — Az arcára Is emlékszel? Péter néhány pillanatig gondolkozott, majd azt válaszolta, hogy a halott katona arcát már nem tudja visszaidézni az emlékezetében. — Pedig csak három év telt el azóta, hogy eltemettük — szívta cigarettáját Kis Mihály, és a cigaretta végén az apró parázs fényesen felizzott. — Hatalmas termetű ember volt az a katona, a halálos lövés nagyon érzékeny helyen érhette öt, mert egészen eltorzult az arca a fájdalomtól, és úgy merevedett meg. Ijesztő látvány volt. mindannyian megdöbbentünk tőle, és azt mondtuk akkor, hogy azt az arcot soha nem felejtjük el. S látod, elfelejtetted ...! Közben Kismisi friss olajat öntött a motorba, majd nekigyűrkőzött, néhányszor megforgatta a kézi indító forgattyúját, és begyújtotta a traktort. Hagyta, hogy alapgázzal, lassan kopogva járjon. Tak-tak-tak-tak, pöfögött a gép egyhangúan. — Azoknak az arcára is rövid ideig emlékszünk majd, akik elmentek, aztán a vonásaik megfakulnak emlékezetünkben, s végül már csak a nevük marad, meg az emlékük, hogy valamikor itt éltek velünk ... — Elhallgatott, mintha gondolatait rendezné, majd folytatta: — Február végén a fővárosban voltam, Prágában. Hatalmas tömegeket láttam fegyveresen. Civil ruhában voltak, olyanok mint én, Varga Zsiga és Konárek Juró, de puskát hordtak a vállukon. Rengetegen voltak, meneteltek, tudom, hogy sokan vagyunk ilyenek. Azért jöttem haza, hogy adják vissza a puskámat, amit negyvenötben, amikor policajt voltam, elvettek tőlem. — Mihály bácsi hiszi, hogy visszakapja a puskáját? — kérdezte Péter komolyan. — Tud még hinni az igazságban? — Az igazság a hitünkben és a tetteinkben van — válaszolta Kis Mihály —, öreg apád egyszer azt mondta nekem, hogy bolond vagyok, naiv bizakodó... Én meg azt válaszoltam neki, nem tehetek róla, én már ilyen vagyok. Azóta sem találkoztam vele, .és most már nem is találkozom többé, mert meghalt közben. — Gyere, Péter, elviszlek Polakovičhoz — szólt Kismisi. Már a traktor ülésén ült. Kis Mihály kezet fogott a fiúval. — Ne engedd, hogy a barátod pálinkát igyon, mert a traktorával a patakba fordul! — mosolygott. Péter a széles sárhányóra ült, s a traktor kifordult velük az utcára, a zsellérember cigarettájának piros pontja a sötétbe veszett. A gép fényszóróinak sugara fehéren végigpásztázta a házak falát.
