Irodalmi Szemle, 1978

1978/2 - Varga Imre: Keserű győzelem, Tomi Ovidiusban, Harmadik elégia, Válasz a császárnak (versek)

VARGA IMRE

Keserű győzelem

Látom már a garabonciások távlatával a Földet. A trepanált ég nyílása fölül elmozduló felhő nyomán feltárul a barázdált iszap — szürkén, nyugalmasan: ez hát a lélek mocsárvilága, innen kelnek lidércek, ebbe hullanak s merülnek ide alá csörömpölő vasban középkori daliák, ez az anyag emészti a hadak elől trappolók csontjait, ez a latyak nyeli el a lovak csontvázát, nyergét s a lovasok kardját, kostökét, meg az éhes hadak elől menekített baromállatokat. S látom, újra borulat száll a koponyára, s búvik belőle fenenagy szarvas állat. Csillogó fémből öklelő szarva, szikla-nagy gyémántból osztott patája, szőrzete durva rézdrót. Dobrokol, s mihelyt meglát kapálni kezd lábával a földrésznyi csontdomborzaton. Leszegi fejét, támadásra készen. Orrcimpája remeg a nagy szakadékból fölpárolgó mocsárgőz szítja dühét. Előtte minden érzés, előtte minden gondolat lerontani való vár. S most itt állok én szorongva előtte. Öltök bikaálcát.

Küzdelem az éjben: csontszérűn tördelem szarvát a szörnynek.

Tördelem, én az állat-álcás. Én, az alakban hozzá hasonló. Rézpénz ömlik szarvából, csillagot kioltó vigasztalanság. Harapom torkát, tépem a marját, döfök szemébe. Pattog a csont mialattunk, szikráznak patáink Oldalra ugróm, szügyébe vágok: elhull.

Megdöglött hát, hengerülve a koponya-lyukra. Kimúlt, kimúlt a dög. Elgördítem iszonyú tetemét. Örülhetnék immár, nem én vagyok a vesztes.

Visszaváltozok. Borulat jő újra, elszállok benne, vissza se nézve küzdelmem helyére. Keserű levegőt szívok: akinek viaskodását nem látja más ember, sohase nyerhet.

Tomi Ovidiusban

Ovidius Tomiban?

Itt a köröttemi kis hazáról igazoló papírjaim vállamravetett tarisznyámban. Hitelesített s rögzített minden kapcsolatom. Mert ott csak az létezik, ami van. Aztán: coki poéta! A tenger például kereskedelmi s a nagyuraknak hajókázási... minek mondjam tovább, így elharapva igaz. Köveikhez, fáikhoz, hetéráikhoz semmi közöm. Határaimhoz semmi közöm. A tülekvő utca s az agóra más-világi nekem. Ami ott kívül törvény, itt benn szívet pörgető hótölcsér, gyomromat maró láng. S a plebs? Hús-vér szobrok, s bennem az ő bolyongó lelkeik, csöpp kísértetek, koponyám boltjától elsuhannak ágyékomig, s máris visszafelé. Ami ott kint „Szeresd és tiszteld a cézárt!“, énbennem: krsssst blanyavó bác-krrrrpppp.