Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - Duba Gyula: Korfordulón (regényrészlet)
Hazafelé is Péter vezette a traktort, Kismisi bőkezűen bánt vele. Útközben Jeremiás Misával találkoztak, ő is hazafelé tartott a kétkerekű kordáján, boronálni volt, és a lova lógatta a fejét a fáradtságtól. — Traktoros lettél, cimbora? — kiáltotta Péternek. — Nekünk is eljöhetnél szántani. — Mennék, de nincs traktorom — mondta a fiú —, de te Misa, alaposan meghaj- szoltad a lovadat, lóg a feje a fáradtságtól! — Kibírja hazáig, aztán majd lefekhet — kiáltott könnyelműen Jeremiás Misa —, Polákovičhoz elnézel este, cimbora? — Még nem tudom ... Talán ... Gázt adott a traktornak, és gyorsan maguk mögött hagyták lógó fejű lovával együtt. — Ismerős? — kérdezte Kismisi. — Az — válaszolta —, ismerős, vagy akár barát is... a Perizsék helyén lakik, rendes fickó a Jeremiás. A falu előtt újra Kismisi vette át a volánt, és hazaérve egyenesen befordult a kapujukon. Kis Mihály az eresz alatt ült és cigarettázott. — Felszántottátok? — Fel — válaszolta a fia. Kis Mihálynak a füle körül erősen őszült a haja. Sildes sapkája alól is ezüstös szálak bújtak elő. Apró barna bajuszkája szálai vége megsárgult, mint az őszi falevél. Cigarettázva figyelte őket, ahogy a traktor motorháza alján kicsavarják a zárócsavart, és a forgattyúházból egy öreg mosdótáU»a engedik a fáradt olajat. A sűrű, fekete olaj lassú, el vékonyodó sugárban folyt az edénybe, és ahol a sugár belecsorgott az olaj tóba, lyukat fúrt benne. Hangtalanul, fénylőn és puhán folyt a motorteknőből az olaj. — Hát... titeket nem vittek el Csehországba? — szólalt meg a füstöt fújva Kis Mihály. — Elszöktünk az autók elől. — Mi meg bizakodtunk és megjártuk a bizalmunkkal, hittünk és csalódtunk — töprengett a zsellérember —, elkaptak bennünket... — Hogyan csalódtunk? Miben vagy kiben? — kérdezte Kismisi, és olajos kezét töröl- gette. — A komisszárban csalódtunk talán? — Az ám, miben és kiben? — töprengett hangosan Kis Mihály. — Igazad van, csalódtunk valakiben? — Nagyot szívott a cigarettájából. — Csalódtunk — döntötte el —. én magam Konárek Juróban csalódtam. Beleegyezett, hogy engem innen elvigyenek, pedig sosem hittem volna, hogy ebbe beleegyezik! Egyedül őbenne csalódtam, másban nem. Egyszer majd megkérdezem őt, hogy miért engedett elvinni, s ha megmagyarázza az okát, kezet adok neki. Meg kell hogy magyarázza, miért engedett elvinni. — S ha nem tudja megmagyarázni? — kérdezte Péter. — Akkor is kezet fogunk, de bennem fájó tövis marad, hogy nem kaptam magyarázatot. A komisszár idegen a faluban, de Konárek Juró nem... Számomra különösen nem idegen, ezért kérdezem meg őt! — Nem mondja meg — vélte Kismisi —, nem tudja megmondani, mert mit is mondhatna? Azt feleli majd, hogy nem tehetett mást. — Akkor nehéz lesz majd értenünk egymást, pedig szót kell értenünk... Egész életünkben megértettük egymást, egyformán gondolkodtunk, és együtt dolgoztunk, ezután még fontosabb lenne, hogy értsük egymást, mert nagy közös munka vár ránk. A komisszár a járásra megy dolgozni, mi pedig itt maradunk, ketten maradunk vezetők Konárek Juróval, s talán még Varga Zsiga segít, aztán Jeremiás Andris az újak közül. — A komisszár a járásra megy? — Péter csodálkozott. — Váratlanul jelent meg a faluban, egyszerre itt volt Gamóval, és most elmegy, ugyanúgy... — Emlékezetében felmerült a kép, ahogy a kihajtott ingnyakú férfi és a géppisztolyos csendőr először megy végig azon a nyár eleji napon a falun. A komisszár... micsoda ember, nem is rosszindulatú és mégis mi történt. Látszólag ő irányítja a falut, az eseményeket, dönt az emberek sorsáról, rendelkezik velük, és mégis mintha maguk az események szabnák meg, hogy mit kell tennie. Mintha valaki rendelkezne az akaratával. Érthetetlen ember. — Hej, különben is nehéz megérteni, ami történt — folytatta —, mintha forgószél kavarta volna fel a falut, és szórta volna szét az embereket. — Nehéz, s talán nem is lehet egészen megérteni... de talán nem is kell egészen megérteni, mert az emberi sors néha érthetetlen lehet. Hozzánk farkasként viselkedett
