Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - Duba Gyula: Korfordulón (regényrészlet)
nyára káromkodott, de Péter nem hallotta a morogva kiejtett szavait. Aztán visszajött hozzá és a kezét nyújtotta. — Misa vagyok... Jeremiás Misa, a Nyírségből. — Nagybene Péter — fogott vele kezet. Jól megnézték egymást, komolyan, mosoly nélkül. Mint az idegenek. — Járom a határt, keresem a Perizs-földeket és csupa ugart találok, gyomot, meg kőrót, több éve parlagon heverő ugart is találtam, hát itt nem dolgoztak az emberek ...? — Jeremiás Misa elkeseredett arccal panaszkodott. — Csak tudnám, hogy mi a francot eszünk majd a télen, ha itt nem vetettek... — Dolgoztak azok — mondta Péter —, csak akkor hagyták abba, amikor már biztosak voltak benne, hogy el kell menniük ... Nem tudom, mit eszünk majd a télen — vont vállat —, ha tovább tart a forróság és nem esik eső, megsülnek a gabonák, és ar. a kevés föld se terem maja, amit bevetettünk ... Nem lesz kenyér. — Nehéz földek vannak errefelé, csupa fekete föld, meg szívós agyag... — Nehezek, megfogják az ekét... Arrafelé könnyebbek a földek ...? — Könnyebbek... Sok a homok és a laza barnaföld ... Arrafelé csak a szikesek kínozzák az embereket meg a lovakat. — Itt meg a partok... Meg a savanyú földek a lecsapolt rétek helyén, olyanok, mint a szappan, ha kicsit nedvesek, ragadnak ... — Uramisten — morogta Jeremiás Misa —, legalább búzát vetettek volna Penizsék... — Hirtelen mehetnékje támadt, búcsúzni kezdett. — Isten veled, cimbora, megyek tovább, az Irtványhoz megyek, állítólag ott is van Perizs-föld, megkeresem ... Te merre laksz a faluban? — Híd van a házunk előtt, a karfája egy nagy fűzfa derekához van szegezve, a falu közepén... — Tudom... megfigyeltem a hidatokat, hát... Majd még találkozunk... Felült a kordéra, megfordult a lóval, és elhajtott. Féter tovább kapálta a megsárgult, hitvány kukoricát, sietett vele, hogy még este előtt készen legyen. Jeremiás. Misa kordéja már a Pílincke hídján járt, s eltűnt a magas vízpart mögött. — Kegyetlen nyár jön ránk — gondolta Péter —, és még nehezebb ősz meg tél.. „ Nem hiába kavargóit a szél tavasszal a falu körül... XII. Ezerkilencszáznegyvennyolc tavaszán későn érkeztek meg a meleg napok, hosszúra nyúlt a tél. Április közepén még mindig borús volt az ég, és hideg szelek fújtak, gyak ran esett az eső, a táj felett nagy szürke felhők vonultak, alig volt napfény. A barátok Harangozó Árpival már megállapították, hogy a Pilinckéből nem jöttek fel a Füzes árokba csukák. A hűvös időtől eltekintve minden olyan, mint máskor, a hóvizek a tavasz törvényszerűségei szerint megtöltötték a holtágat. A Pilincke magas partjai szintjéig megduzzadt, aztán elfolytak agyagszínű, kavargó hullámai, és a Füzes-árok vize is letisztult. Bár még mély barázdákkal és végeérhetetlen vízfodrokkal szántották tükrét a szelek, s nem láthattak a mélyére, azt megállapították, hogy azon a tavaszon nincsenek benne csukák. Széltében-hosszában végigjárták a meder mentét, szigonyuk nyelével gyakran a vízbe böktek, megmozgatták a belezuhant vastag ágakat, a berkenyefához még kukoricagránátot is dobtak — mindhiába. Békákon és apró halakon meg fekete csiborokon kívül semmit nem találtak a Füzes-árokban. A kukoricagránát a bér kenyefa csúcsáig dobta fel a vizet és a víztölcsérből záporként zuhogtak alá a fáról a vízcseppek, de a felszínre csak néhány arasznyi kis hal és béka merült, meg egy karnyi hosszú vízisikló ostorszerű teste gyűrűzött a felkavarodott, iszapos vízben. — Nincsenek csukák — nézett komoran a halász —, az idén nem jöttek fel a Pilinckéből, talán megváltoztatják a szokásaikat, és más ívóhelyet kerestek maguknak. Tanácstalanul álltak a holtág partján, és nézték a szél borzolta vizet. Péter nem beszélt róla, de magában meg volt győződve, hogy a csukák megérezték társaik szörnyű tragédiáját, a nagy csukákét, amelyeket a múlt évi kegyetlen hőség és nagy szárazság ölt meg a holtágban. Hiedelmének két tény is ellentmondott: azelőtt sem térhettek vissza a halak a Pilinckébe, -még amíg Harangozó Árpi fel nem fedezte őket, mindig a nyári szárazság és a Füzes-árok vizének a kiszáradása végzett velük A pusztulás előérzete hát régi idők óta bennük élhetett, mégsem törődtek vele, minden
