Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - Kovács Magda: Valóban esik (novella)

Kovács Magda

VALÓBAN ESIK

SZ. É. emlékének

Kinyitott tenyerem, mint egy tikkadt, ötágú levél, porosán, szomjasan kémlelte •az eget.

Csendben várakoztam. Esik, mondtam aztán egyszerűen.

Azelőtt pedig ezt mondtam:

— Azt hiszem, soha többé nem veszekszem veled. — De erre már alig emlékszünk, olyan régen volt.

így mondtam, azt hiszem. Te mintha borzasztóan nevettél volna ezen. Most egyre tisztábban látom nevető szádat. De a hangodat nem hallom. Előrehajolok, erről eszembe jut, hogy akkor sem hallottam a hangodat. Előrehajoltam és rémülten kutattam szádon a hangokat.

— Katt — így csináltál, koccanva összecsuktad a szádat. Felültem melletted; a szoba sárga fényben úszott, sírni szerettem volna, de csak a szám görbült le, a könnyem felszívódott valahol útközben.

— Szárazság van — nyöszörögtem. — Hogyha hamarosan nem esik, minden elpusztul. Érzem.

Te is felültél, átfogtál, gyöngéden megsimogattad a hajamat.

— Próbálj boldog lenni, kis butám — mondtad aggódva. Bólintottam és kértelek, hogy húzd fel a redőnyt. A földön feküdtünk, mélyen az ablak alatt, egy kényelmes vackon, amit én készítettem puha rongyokból. Hátranyúltál, felrántottad a redőnyt, és én majd megvakultam a hirtelen kékségtől. Az egybeszabott hatalmas ablakkocka feszesen simult az éghez. így összeköttetésben álltunk az éggel. A függönyzsinór egyenesen onnét nyúlt le, kék üvegnehezékkel a végén.

Te meghúztad a zsinórt, azt mondtad, csengettél az égieknek, hogy felébredtünk, és kezdhetik a manna-dobálást, de csak a függönytartó zuhant le. Nevetni kezdtem és mintha sehogysem bírtam abbahagyni, lábon fogva kihúztál a fürdőszobába, rám irányítottad a zuhanyozó rózsáját. A hideg víz lassan megnyugtatott, már nem nevettem, de csuklottam. Jó félórádba került, amíg embert csináltál belőlem.

Belebújtam a kék ruhámba, rövid volt és kihívó. — Már megint! Már megint!

— kiabáltad magadból kikelve, és le akartad rólam tépni. Én védekeztem, felborítottuk a székünket, leestünk a padlóra, birkóztunk, mint két kölyökkutya, aztán elernyedtünk és újra csak nevettünk.

Órákig nem akaródzott felkelnünk a földről, de közben egészen reggel lett, nem volt mit tenni, üdvözöltük az új napot.

— Hurrá! — Hosszan kerestük a zoknimat. Lassan mozogtunk, mint az akváriumi halak.

— Igazán próbálj boldog lenni! — kiáltottál utánam, amikor a szatyrot is megtaláltuk és én elmentem, hangosan becsapva az ajtót. A lift nem működött, gyalog mentem le a tizedik emeletről, de háttal. Belekapaszkodtam a lépcső karfájába és hátrafelé lépegettem. Sohasem tudtam lefelé menni, annyira fájt ilyenkor a lábam, hogy sziszegtem.

Amikor észrevettem valakit a lépcsőn, úgy csináltam, mintha épp felfelé baktatnék, s valóban el is indultam néhány lépcsőfokot felfelé. Lassan haladtam, így aztán utolértél lent a földszinten.