Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Gondolatok a harmadvirágzás kezdeteiről két évforduló kapcsán

rázható meg. Egy ideig az ő kritikáiban is a pedagógiai jelleg dominált, s esztétikai szempontból még az olyan jelentős későbbi kritikája is, mint a Rés poetica, következetlenségeket mutat.

A pedagógiai kritika átmeneti szükségszerűségét azért emeltem itt ki, mert ezzel kapcsolatban is gyakran elhangzanak türelmetlen kijelentések és minősítések. Ilyen például az a beálítás, hogy a pedagógiai kritika jelszava a „kicsi, de a miénk” lett volna. Nos, az irodalmi újjászületés rendkívüli nehézségei között, a minőség aggasztó hiánya mellett nem lett volna túlságosan meglepő, ha a fellépő kritikusok ilyen jelszót tényleg kitűztek és érvényesítettek volna. Gondoljuk csak el, hogy 1945 után 7—8 évig szinte teljesen szünetelt a magyorországi irodalmi élettel való érintkezés, s induló íróink többsége a nyelvtudás hiánya miatt akkor még nem tudott kontaktust kialakítani a szlovák és cseh irodalommal sem. A szegénységben és izoláltságban születő irodalmi produkció valóban „kicsi” volt és csak a „miénk”, de a kritika ennek elelnére megpróbálta a szélesebb összefüggésekbe való ágyazását. És ez nemcsak Fábryra volt jellemző, hanem az ő hatása alatt a kezdő kritikusokra is. Az utóbbiak közül nekem jelent meg az első önálló kötetem (Írások mérlegen, 1958), mely három fejezetre tagolódott: Élő irodalom, Élő kapcsolatok, Élő hagyomány.

Persze a viszonyítási kísérletek, az egyetemes magyar irodalommal, a magyarországi irodalommal és a világirodalommal való összevetések sokszor erőltetettek vagy egyenesen meghökkentők és elképesztők voltak. És ilyesmi nemcsak a kezdőknél fordult elő, hanem a tapasztalt és irányadó Fábrynál is. Én a saját túlzó viszonyításaim közül ma már bosszús csodálkozással emlékszem vissza arra az esetre, amikor gyengécske riportnovellákban (vagy inkább se riportokban- se novellákban) olyan erős helyeket „fedeztem föl”, amelyek a legjobbakra: Móriczra, Veres Péterre emlékeztettek. Hasonló eseteket Fábry írásaiból is szép számmal föl lehetne sorolni, — s ezt nem az önigazolás mondatja velem, hanem az a törekvés, hogy az akkori irodalmi helyzet nehézségeit és kritikai buktatóit éreztetni tudjam. A túlzott viszonyítások korántsem a „kicsi, de a miénk” szemléletből adódtak. Ilyen szemlélet, komplexus nem volt, ezt utólag találták ki. Más, helyzet- és kordeterminálta komplexusok viszont bőségesen voltak — Fábrynál a messianizmus továbbélése és a vox humána esztétikai behelyettesítése, a kezdőknél a hurráoptimizmus és a voluntarizmus, — s ezek a kibontakozási korszak kritikáját kedvezőtlenül befolyásolták, s többek között az esztétikailag helytálló értékrend kialakulását is akadályozták. (Ami az irodalmi értékrendet illeti, annak kialakítását Fábry már a kibontakozási korszak közepén, 1954—55-ben megkísérelte. Ezek a kísérletei — a Harmadvirágzás és a Kevesebb verset, több költészetet című nagyszabású összefoglaló tanulmányok — az adott irodalmi viszonyok között igen szerencsések voltak, mert az irodalmi termés művészi igénytelenségében az erkölcsi mérce túlsúlya indokolt volt. Az irodalom minőségi differenciálódásának beállása után viszont már komoly értékrendi zavarokat okozott az esztétikai szempontok alárandeltsége, háttérbe- szorulása).

A harmadvirágzás genezisével kapcsolatos vitás problémák közül a „hagyományta- lanság” kérdése is tisztázásra szorul. Ezt újabban nem egyszer gúnyosan emlegetik és mondvacsinált fogalomnak tekintik, melybe — úgymond — a kritikusok (és az irodalom- történészek) azért kapaszkodtak bele, hogy az irodalmi fejlődés gyengeségeit perma- nenesen igazolni tudják. A valóságban persze ilyen szándék, törekvés nem volt, nem érvényesült, és a „hagyománytalanság”, „hagyomány nélküliség” kifejezése és fogalma valós történelmi és társadalmi tényekre épült.

A kifejezés és fogalom először az 1918 utáni induláshoz kapcsolódott. Ez az eredeti indulás, kezdés pedig azért nevezhető hagyomány nélkülinek, mert a Csehszlovákiához került magyar lakosság új keletű néptöredék volt, és így — a nagy történelmi és irodalmi múltú Erdéllyel ellentétben — nem voltak, nem lehettek helyi hagyományai, melyekre a kezdetnél építeni lehetett volna. A hagyománytalanságot — és abba most- már az egyetemes magyar kulturális és irodalmi hagyományok átmeneti kiesése, beszűkülése is beleértődik — egyéb kedvezőtlen körülmények még fokozták (a kisebbségi néptöredék kezdeti összeforratlansága, az értelmiség egy részének önkéntes vagy kényszerű távozása, a tapasztalt írók hiánya stb.).

Az 1948 utáni újrainduláskor aztán a hagyománytalanság, hagyomány-beszűkülés kettős szinten is megnyilvánult. Egyrészt: a kisebbségi humán értelmiség nagy részének kitelepítése és a magyar iskolák négyéves szünetelése következtében ismét meggyen