Irodalmi Szemle, 1977
1977/9 - FIGYELŐ - Grendel Lajos: Mihail Bahtyin: A szó esztétikája
Mihail Bahtyin: A szó esztétikája Könczöl Csaba válogatása a közelmúltban elhunyt kiváló szovjet irodalomtudós, Mihail Bahtyin életművének néhány jelentős írását teszi hozzáférhetővé a magyar olvasó számára. Bahtyin munkássága fél évszázadot ölel fel, jelentőségét azonban csak az elmúlt évtizedekben ismerték fel. Dosztojevszkij- és Rabelais-monográfiáját számos nyelvre lefordították. A magyar válogatás az előbbinek három fejezetét, az utóbbinak pedig a bevezetőjét tartalmazza. A Dosztojevszkij poétikájának problémái és a Francois Rabelais művészete Bahtyin két fő műve. Szerzőjük Dosztojevszkij illetve Rabelais művelnek elemzése közben a regény poéitikájának, azaz a reneszánszkori groteszknek olyan részletkérdéseire is kitér, amelyeket az irodalomtudomány mindeddig nem világított át kellőképpen. Ezeken a területeken Bahtyin munkássága úttörő jelentőségű. Bahtyint láthatólag az irodalom nagy korszakváltásai foglalkoztatják. Ilyen fordulat a reneszánsz regény történetében a Gargantua és Pantagruel, s ilyen Dosztojevszkij fellépése is a modern regény keletkezéstörténetében. Dosztojevszkijben Bahtyin a poláfonikus regény megteremtőjét látja, olyan írót, aki új regényformát hozotl létre. A tanulmány 1929-ben jelent meg először, tehát egy olyan időszakban, amikor a Dosztojevszkijjel foglalkozó szakirodalom elsősorban a Doszto- jevfezkij-hősök ideológiájával vitázott, nemegyszer tévesen az író szócsöveivé fokozva le őket. Bahtyin abból indul ki, hogy a homofón [a klasszikus realista) regény ismérvei alkalmatlanok a Dosztojevszkij- művek megragadására. Dosztojevszkij új ■ szerű regénystruktúrát hozott létre, éppen ezért ennek a regénystruktúrának a megértése a kulcsa a helyes Dosztojevszkij-ér- telmezésnek. A tanulmány első fejezete így a Dosztojevszkij-szakirodalom nagyszabású koncepciózus bírálata. A Bahtyin előtti kritika rendszerint átugorja a formát, a szerző világnézetéről a művek tart almi elemzésére tér át, s ezzel módszertani hibát követ el. Hőseit Dosztojevszkij, szemben kora többi nagy írójával, önálló szubjektumokként kezeli. A Dosztojevszkij előtti realista regényben a hős dolog, tárgy, eszköz az író kezében. Dosztojevszkij viszont idegen személyiségként tudja bemutatni őket, ezek a hősök tehát szabadok a szerzővel szemben. Valamely eszme megszállotjai, alkalmasint Dosztojevszkijtől idegen eszméké. Az író azonban ahelyett, hogy mint elődei, kívülről bírálná őket, eszméket ütköztet. Nem von le tanulságokat, nem nyúl bele kívülről a regénybe. Dosztojevszkij újfajta szerzői pozíciót alakított ki, amely lehetővé tette, hogy „az anyag a végletekig kifejlesztheti specifikus tulajdonságát, anélkül, hogy ezzel az egésznek az egységét megszüntetné, vagy mechanikussá tenné.” B. M. Engelgardt mondta ki először: „Az eszme itt (ti. Dosztojevszkijnél ] valóban nem az ábrázolás alapelve (mint minden regényben) hanem az ábrázolás tárgya.” A múlt századi regényben az eszme a legtöbbször az író eszméje, amelyet a főhős tolmácsol, vagy a főhős sorsa fejez ki. Dosztojevszkij viszont (s nemcsak ő, az olvasója is) dialogikus viszonyban van a hősökkel. Dosztojevszkijjel kezdődően egyre nő a távolság a regényíró és hősei között. A Dosztojevszkij előtti regényben valamely eszme szervezi meg a regények világát, Dosztojevszkij regényeiben azonban egyik eszme sem nevezhető a szerzői eljárás vezérelvének. -
