Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - FIGYELŐ - Grendel Lajos: Mihail Bahtyin: A szó esztétikája

Egy rövid könyvismertetés természetesen nem térhet ki a felvázolt problémák valamennyi összefüggésére. Vizsgáljuk meg inkább Bahtyin Dosztojevszkij-tanulmányának legfontosabb regényelméleti tanulságait, legfőképpen azt, melyek azok a tartalmi és formai jegyek a polifonikus regényt a korábbi monologikus (homo- fón) regénytípustól megkülönböztetik. A kétféle regényminta összehasonlításához Bahtyin minduntalan visszatér, s megállapításainak lényege a következőkben foglalható össze: 1. A polifonikus regényben nem jellemek és sorsok sokasága bomlik ki egy egységes, objektív világban, valamely egységes szerzői tudat fényében, hanem egyenrangú tudatok és világlátások sokasága kapcsolódik össze valamilyen esemény egységében, anélkül, hogy ezáltal a közöttük húzódó éles határok elmosódnának. 2. A polifonikus regényben a cselekmény szerepe másodlagossá válik.

3. Dosztojevszkij regényeinek anyaga több világgá és több teljes jogú tudattá rendeződik el. Nem egyetlen, hanem több teljes értékű nézőpont horizontján helyezkedik el. 4. A polifonikus regényben megváltozik a szerzői pozíció. Dosztojevszkij az első, aki nem a pártatlan „harmadik” nézőpontjából alakítja regényét. 5. A monologikus regényben a gondolatot az ábrázolás helyesli vagy cáfolja, vagyis a különböző szólamok egyetlen személytelen igazságban olvadnak össze. Dosztojevszkij viszont a kor ellentmondásait párhuzamos erőkként, objektíve látja. Vagyis: Dosztojevszkij világa pluralisztikus. 6. A polifonikus regényben a különböző szólamok különféleképpen variálnak egy témát. 7. A polifonikus regényben minden mozzanat dialogikus. 8. Dosztojevszkij a szerző és elbeszélő szempontjainak, a hősről adott leírásoknak, jellemzéseknek és meghatározásoknak valamennyi elemét a hős saját világképébe emelte át, s ezzel a hős befejezett, egész valóját a hős tudatának anyagává változtatta. A hőst környező külvilág is a szerzői világképből a hős világképébe emelődik át. Az öntudat formaalkotó erővé válik.

Bahtyin sajnos nem kíséri el olvasóját a regénytörténet Dosztojevszkij utáni útjára. Ha megtette volna, alighanem tisztábban látjuk a 20. századi regény néhány kulcsproblémáját. Sok mindennek, ami a regényben a múlt század vége óta megváltozott, Dosztojevszkij az őse, az ő poíi- fonikus regénymintája adta az első impulzusokat a klasszikus realizmus kánonjainak lerombolásához, így Dosztojevszkijt az avantgarde is magáénak vallhatja. De vajon a polifonikus regény megszüntette-e a korábbi regénystruktúrákat? Bahtyin nem mondja ki, tanulmánya néhány pasz- szusában azonban azt sugallja, hogy igen: „... ez a feladat... a lényegében mindig monologikus (homofón] európai regény korábban kialakult formáinak megsemmisítése.” A monologikus regény azonban nem semmisült meg. A dosztojevszkijl kihívással szemben kétségtelenül alul maradt, jelentősége a modern regény történetében egyre kisebb, másodlagos, har- madlagos. Tovább él a lektűrirodalomban, a tézisregényben, a szórakoztató belletriá- ban, az irodalom „alatti” irodalomban. Tovább él azokban a nemzeti irodalmaikban (kisebbségi irodalmakban), amelyeknek a világirodalom fő sodrával kialakult kontaktusa véletlenszerű és esetleges.

De e tanulmány ismeretében azzal a közhiedelemmel is könnyű leszámolni, miszerint századunkban az egzisztencialista tézisirodalom a dosztojevszkijl regény egyenesági leszármazottja. A polifonikus regényhez képest az egzisztencia- lista tézisregény visszalépés (Camus Közönye kivétel!), monologikus regényforma, s lényegében ugyanez mondható el a húszas-harmincas évek úgynevezett intellektuális irányzatáról is, az akkor annyira divatos Huxley-regényekről. Az intellektuális anyag csupán Thomas Mann műveiben vált valóban formateremtő és forma- szervező elvvé. Dosztojevszkij igazi örökösei inkább azok az Írók, akik folytatták a monologikus regény erődjének rombolását: Proust, Joyce, Faulkner, Kafka és mások, a nouveau roman és a tényre- gény tegnapi és mai vezéralakjai. Bahtyin tanulmánya után a regény válságáról szóló elméleteket is másképpen látjuk. Ami valóban a válságát éli, az nem a regény, hanem a Bahtyin által monologikusnak nevezett regényforma.

A szó a költészetben és a prózában egy nagyobb tanulmány első fejezete. Nem sokkal a Dosztojevsziklj-monográfia után Íródott, s Bahtyin arra keresi benne a választ, mi a szó (a nyelv) szerepe a költői és mi a szépprózai alkotásban. Arra a megállapításra jut, hogy a hagyományos stilisztikai kategóriák nem alkalmazhatók a regény nyelvére. A regény ugyanis, szemben a költészettel* so'kstllu- sú és több nyelvi rétegből épül fel. A stílusegységek különböző erdetűek, de a regénybe bekerülve egységes művészi rend