Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Gál Sándor: Önmagunkról, irodalomról, vadászatról (Beszélgetés Gyimesi Györggyel)

— A civilizáció a természetben mérhetetlen pusztítást okozott. A természetjáró ember, a vadász szemével nézve mindez milyen következményeket vonhat maga után? Milyennek látod a vadászat jövőjét?

— Ellentétben a természetvédők és az általuk befolyásolt közönség véleményével, nem vagyok borúlátó a vadászat jövőjét illetően. Jóllehet az utóbbi 250—300 évben 170 különféle emlős és 127 madárfaj pusztult ki, e veszteséglistának csak elenyésző kis töredékét lehet a vadászok rovására Írni. Ne feledkezzünk meg, hogy nemcsak állatfajok pusztultak ki: átlagban kétévenként egy-egy növényfaj is eltűnik a föld színéről. Még a Szovjetunióban is, ahol pedig a legfejlettebb a természetvédelem, 60 növényfajt fenyeget a kipusztulás veszélye. Ezekért a veszteségekért pedig még a legelfogultabbak sem okolhatják a vadászokat. Egyes fajok állományának számottevő gyérülése szerintem csak azt jelenti, hogy ezekkel csökken a vadászható fajok száma. Jelenleg a Nemzetközi Természetvédelmi Szövetség 132 emlőst tart nyilván a kipusztulástól közvetlenül veszélyeztetettek listáján, de ez a szomorú tény egyáltalán nem befolyásolja a vadászat jövőjét. A legtöbb vadász eddig is megvolt például jegesmedve nélkül, s meglesz a jövőben is. De nézzük az érem másik oldalát. Sosem volt annyi fácán vadászterületeinken mint manapság. A fácán ugyan vadon is „terem”, de zömét mesterségesen, fácántelepeken tenyésztik. Vagyis a vadászok megteremtik maguknak a vadászati lehetőséget. S ami sikerült a fácán esetében, miért ne sikerülhetne más fajoknál is? A harmincas évek elején már-már kipusztult Szlovákiában a barnamedve, s ma ismét vadászható vad. Szarvas sem volt soha annyi, mint napjainkban. A vadászat divatos szórakozássá, széles tömegeket mozgató passzióvá vált. Társadalmunk a dolgozók kezébe adta a vadászfegyvert, ezáltal társadalmi szükségletté vált az is, hogy legyen elegendő vad. Amíg ez így marad, addig nem kell aggódni a vadászat jövőjéért.

— Készülsz-e nagyobb külföldi vadászatra a közeljövőben?

— Igen is, nem is. Pontosabban: mennék, nagy mehetnékem van, még két országba szeretnék okvetlenül eljutni, mielőtt végleg szögre akasztom a puskámat. Kanada és Mongólia hegyvidéked csábítanak. Számomra Yukon, Dél-Gobbi, az Altáj-hegység jelentik az ígéret földjét. A tettek embere vagyok, nem tudok vágyakozásból, sóvárgásból megélni. Vadászati vágyálmaim valóraváltása érdekében is elkövettem minden tőlem telhetőt: leveleztem vadászokkal, intézményekkel, nagykövetséggel, még Cedenbal elvtársnak is írtam... Kanadába mehetnék, ha elő tudnám teremteni a szükséges valutát, de a mongol kecskék és vadjuhok sokkal elérhetetlenebbek, mint képzeltem. Csak magas szintű támogatás hozhatná őket lőtávolságra. S mivel ez késik, talán meg sem kapom — mert ugyan kinek lehet érdeke, hogy messzi földön puskázzak, még ha újabb könyvek születnének is élményeimből — az újabb külföldi vadászat nyilván még sokáig a távolabbi jövendő nehezen megvalósítható terve marad.

— Távol élsz az irodalmi központtól. Ilyen távolból — benne élő, de más hivatású emberként — milyennek látod-érzed irodalmunk jelenét?

— Sokrétűen fejlődőnek, egyre terebélyesedőnek, kimagasló csúcsokat nélkülözőnek. Nem vagyok borúlátó, mert ha az ismert szerzők munkásságában megtorpanások is akadnak, érzékelhető a folytonosság; egyre több az új, felbukkanó tehetséges fiatal és állandóan bővül a csehszlovákiai magyar irodalom témaköre is. Persze még viszonylag messze vagyunk attól, amit például a romániai magyar irodalom produkál, de irodalmunk harmadvirágzásának eddig megtett útjára méltón lehetünk büszkék.

... Azzal illene ezt az éjszakába nyúlt vallatást befejeznem, hogy: „köszönöm a beszélgetést”. Csakhogy van amit soha nem lehet lezárni, befejezni. A kettőnk párbeszéde is ilyen. Ami öt-hat évvel ezelőtt kezdődött, ma is tart, s az, amit belőle itt összefoglaltunk, csak egy részlet: lezáratlan, nyitott, bármikor folytatható. Mert a közös gond, a közös öröm, az irodalom, a könyvek, a közélet, s a vadászat életünk megújuló és megújító élményeinek forrásai.