Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Gál Sándor: Önmagunkról, irodalomról, vadászatról (Beszélgetés Gyimesi Györggyel)

— Ez túlzás. Sosem foglalkoztam régészettel. Ebben a nagy szakértelmet követelő tudományban semmi helye sincs a kontárkodásnak. Viszont szenvedélyesen érdeklődöm a régészeti kutatások iránt. Schliemann, Layard, Champolion felfedezéseinek története legizgalmasabb ifjúkori olvasmányaim közé tartoztak. Amire célzol, a tizenharmadik században elpusztult Keresztur helyének megtalálása, nem tudatos cselekvés eredménye, hanem a véletlen műve volt. A mai Keresztur homokbuckákkal, mocsarakkal tarkított ősgyep Bodrogköz szívében. A szájhagyomány szerint valaha falu állt az egyik dombon, ennek a nevét viseli a mai puszta. Valahányszor arra jártam, s mondhatom, gyakran megfordultam arra, mindig az elpusztult falu járt az eszemben. Néhány évvel ezelőtt a Hosszú Homoknak nevezett domb tövében elterülő mocsár szélén két sárba süppedt kőtömbre lettem figyelmes. Az egyikre tenyérnyi darabon malter tapadt. Mindjárt sejtettem, hogy a kövek csak az elpusztult faluból származhatnak. Most már fokozott figyelmet szenteltem a mocsár feletti dombnak, és nem hiába. Rövidesen emberi csontokat forgatott itt ki az eke és cseréptöredékek is bőven kerültek a felszínre. A kaparással mintázott töredékekből összeszedtem egy zacskónyit és elküldtem a Régészeti Intézetbe. Néhány nap múlva felkeresett Krička-Budinský neves régész-profesz- szor, akinek megmutattam a lelet helyét, és az akkor megkezdett ásatások, megszakításokkal, azóta is folynak. Ügy tájékoztattak, hogy az utóbbi évek legjelentősebb feltárásáról van szó, s a leletek értékét külön emeli az a tény, hogy a tatárjárás idején elpusztult falu maradványait nem borítják fiatalabb kultúrrétegek.

— Bárhogy szabódsz is, a válaszod, s az írásaid is tükrözik az ilyen irányú érdeklődéseket. Tanzániai vadászatodról írt könyved egyes fejezeteiben már itt-ott megjelennek ezek a motívumok. A Kaukázusról szóló pedig gazdagon töltődik jel történelminéprajzi vonatkozású részekkel, utalásokkal. Itthoni dolgainkat szemlélve, véleményed szerint a szűkebb otthon, a „kishaza” történelmi-néprajzi vonatkozásai mennyire vannak jelen a csehszlovákiai magyar irodalomban?

— Ügy vélem, szépirodalmunk megfelelő mértékben és kellő arányban tükrözi az itteni magyarság történelmi-néprajzi vonatkozásait. Örökösen csakis legsajátabb dolgainkról írni persze nem lehet; ez óhatatlanul provincializmushoz vezetne. Viszont Duba Gyula Vajúdó parasztvilág-a az egyetemes magyar irodalom szemszögéből nézve is kiemelkedő alkotásnak számít. Üjabban pedig, de hiszen ezt magad is tudod, nagy érdeklődéssel várom a szülőfalud egykori életéről és népszokásairól készülő könyvedet.

— Az egyetemet vörös diplomával, cum laude fejezted be. A sportsikereidről már beszéltünk. Vadászként is kevesen léphetnek a nyomodba. Könyveid sikere szinte példátlan a csehszlovákiai magyar irodalomban. Öt év alatt négy kötet — megszámoltam — 53 100 példányban... Sorolhatnék még egyebeket is, de feleslegesnek tartom. Azt szeretném megkérdezni, hogy van-e valami, ami nem érdekel?

— Van. A gépek és motorok, beleértve a saját autómat is. Az is csak akkor kezd érdekelni, ha elromlik. Olyankor aztán szaladhatok fűhöz-fához segítségért, mert a legkisebb hibát sem tudom egyedül megjavítani.

— Énekelni, fütyülni még soha sem hallottalak. Hogy viszonyulsz a zenéhez?

— Való igaz: nem szoktam énekelni, még dúdolni sem. Nem származom „ótás” családból és ráadásul rossz a zenei hallásom. Ügy mondják, hangom olyan, akár a repedt fazék, ha megkongatják. Mindezek ellenére diákkoromban mégis felvételre jelentkeztem az iskolai énekkarba. Ezt mindmáig egyik „legbátrabb” cselekedtemnek tekintem. Amikor hangpróbára mentem, egyetlen szlovák dalt sem ismertem, s amikor rám került a sor, örökkévalóságnak tűnő kínos feszengés után hirtelen támadt ötlettel elkezdtem a himnuszt énekelni. Felvettek, de később eltanácsoltak az énekkarból... Bár nem éne.- kelek, hangszeren sem játszom, mégis szenvedélyesen szeretem a zenét, szinte el sem tudom képzelni az életemet nélküle. Egyformán szertem Beethoven szimfóniáit, Liszt zongoraversenyeit, s népdalainkat. Csak korunk zenei hóbortja, a beat- és pop-zenével szemben, illetve ezek olykor a kakofóniáig fajuló hangvételével szemben vannak fenntartásaim. Talán maradi vagyok, de a korszerű technika, az elektronika egyre na- .gyobb térhódítását nem tartom a legszerencsésebb jelenségnek korunk zenéjében.