Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Gál Sándor: Önmagunkról, irodalomról, vadászatról (Beszélgetés Gyimesi Györggyel)

— Tudom, a sport jelentős szerepet játszott eddigi életedben. Többször nyertél szlovákiai bajnokságot sportpisztolylövésben. Gerelyvetésben főiskolai bajnok voltál. Ezek. a „sportolás” évek a későbbiek során akkor és ott mutatkoztak meg újra, amikor egy-egy kitűzött cél elérésére törekedtél. Vadászatban, s az írásban is. Milyen összefüggésben látod te ezt magad az életedben, a munkádban?

•— A sport, a versenyek, kiváltképpen pedig a nehéz, fárasztó, s a nem valami szórakoztató edzések jellemnevelő, akaratot fejlesztő hatása közismert. Annakidején rengeteg időt töltöttem a sportpályákon és nagyon sokat „gürcöltem” az edzéseken. Ha az előbbi állítás igaz, akkor én sem lehetek kivétel, valahol az eddigi teljesítményeimből

— a vadászéból, s az íróéból egyaránt — kimutatható minden bizonnyal a sport embert formáló hatása.

— Hadd térjek vissza még a sportra. Vannak kudarcaid is. Az úszás és a sízés. Engem különösen a „sízésbeli kudarcod” ragadott meg, amikor elmesélted. Arra a bizonyos eltévedésre gondolok, amely kis híján tragikusan végződött. Oda akarok kilyukadni, hogy örökké nem lehet — objektív okoknál fogva — vadászatról szóló könyveket írni, hiszen a megírásra érdemes vadászati lehetőségek, vadászatok viszonylag korlátozottak. Ami érdekes és vonzó lenne, az pedig — anyagi és más oknál fogva — egyszerűen elérhetetlen. Lehetőségként, már az én megítélésem szerint — bár ez is távoli — Kanada esetleg Mongólia jöhet számításba. Nos, azt kérdezném, hogy a nem-vadász élményeidet megírod-e egyszer? Olyanokra gondolok, mint az előbb említett eltévedésed sízés közben ...

— Jól látod a helyzetemet. Ha írni akarok — bárhogy is szeretném, nem foglalkozhatom örökké csak a vadászattal, hiszen az élményanyag „beszerzésének” lehetőségei erősen korlátozottak. Éveket kellene várnom, hogy újabb kötetre való vadászélmény gyűljön össze. Ennek a — jövendő könyvnek — a sikerében azonban magam sem hiszek, mert ugyan kit érdekel majd, hogy hogyan lőttem meg, teszem azt a kétszá- zadik őzbakomat, amikor már leírtam a századiknak az elejtését. Csakhogy aki egyszer tollat fogott, akinek könyvei jelentek meg, az egész maradék életében rabja marad az írásnak. A közlés, az önmegvalósítás kényszere életszükségletté válik. Magam is érzem magamban ezt a kényszert, benem vibrál az alkotásra ösztökélő nyugtalanság. Az első kísérleteken már túl vagyok: az elmúlt télen elkezdett regényemet jövő tavaszra szeretném befejezni.

— Írói munkásságodat — s ezt kevesen tudják — tulajdonképpen szakíróként kezd- ted. Arra a tanulmányodra gondolok, amely Bodrogköz madárvilágával kapcsolatos, s amely annak idején a szakmai körökben nagy visszhangot váltott ki. Mennyi köze van ennek a műkedvelő ornitológuskodásnak a vadászathoz? S egyáltalán: hogyan jutottál el a madarak tanulmányozásához?

— Nem hiszem, hogy létezik ember, aki ne tudna gyönyörködni a madarak kecses, hol villanóan cikázó, hol lassan szárnyaló röptében, tarka tollazatukban, százféle hangjukban. Kora gyermekkorom óta élénken érdeklődtem a madarak iránt és hamar felébredt bennem a vágy, hogy ne csak lássam, hanem ismerjem is azt, amit látok. Tanulmányozni kezdtem a madártant és új ismereteim birtokában kialakíthattam madártani értékrendszeremet is. Most már tudtam, hogy ritka vagy közönséges madarat látok-e, s meglepetéssel vettem észre, hogy itt a Bodrogközben olyat is látok, amely, mint honos madár, nincs leírva Szlovákia madarai között. A kiskócsag bodrogközi előfordulásáról még csak szóban adtam hírt az illetékeseknek, de a ritka vízimadarakról már írásban számoltam be. Később hírt adtam — s ez már túl van a madarászáson — a jávorszarvas addig ismeretlen szlovákiai előfordulásairól és bebizonyítottam, hogy a vadmacska a Bodrogközben is él. Mindez persze nem érdem, inkább annak a bizonyítéka, hogy nyitott szemmel járok a természetben.

— Ha valaki bejön ide hozzád a kórházban lévő rendelődbe, az első pillanatra azt hiszem, kételkedik, hogy jó helyen jár. Inkább — a szekrényen levő népi kerámiagyűjteményt látva — azt hihetné, hogy valami néprajzos szobájába tévedt. Én viszont tudom, hogy nem csupán gyűjtője vagy, hanem ismerője is Bodrogköz néprajzának. Ezenkívül, ha az emlékezetem nem csal, egy időben a régészet területeire is elkalandoztál, s ha jól tudom nem is eredménytelenül...