Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Gál Sándor: Önmagunkról, irodalomról, vadászatról (Beszélgetés Gyimesi Györggyel)

a tulajdonságát nyilván örököltem; egyébként fájától messzire pottyant gyümölcs vált belőlem. Vadász nem volt a családban, orvos sem, nem is volt rá szükség. Családunk tagjai nem betegeskedtek. Vagy matuzsálemi kort értek meg, vagy meghaltak fiatalon valamelyik háborúban. Gyerekkorom estéi a kedélyes kvaterkázások korszakára estek. Nagyon szerettem a borozgató, szivarozó öregek meséit hallgatni. Háborús kalandj'aikat meg is hallgathattam, de béke Idejében elkövetett csínytevéseiről, pláne ha fehérnép is szerepelt bennük, már nem. Ha ilyesmi került szóba, kiküldtek a tornácra. Pedig ilyenkor is szerettem volna köztük lenni.

Nyaranta nagyanyámék gyakran kivittek a mezőre. Vizeskorsóra, elemózsiára kellett vigyáznom, de kezdettől fogva rossz sztrázsa voltam. Jobban érdekeltek a tücskök, bogarak, csigák, madarak a rám bízott őriznivalónál. Elcsatangoltam bogarak után, gyűjtöttem azokat; skatulyámban mindig akadt néhány érdekes példány, s e bogarászá- sok alatt megismerkedtem a természettel, a szűkebb, évekkel később pedig a tágabb bodrogközi tájjal is. Őszidőben pedig a szüret volt a nagy esemény, az év egyik kicsú- csosodása, nagy munka ideje, de egyben a vígságé s a jókedvé Is. Szívesen emlékszem a szüreti vígságokra, amelyek hangulatát, szokásait a mai szüreti ünnepségek sajnos már nem tudják visszahozni. Az egy okri szokások elvesztek.

Érdekes, izgalmas, soha meg nem ismétlődő korban voltam gyerek, két világ határán. Még belekóstolhattam a régi paraszti és kisvárosi életbe és már láthattam a szocializ mus alapjainak a lerakását; megfigyelhettem, hogyan változik meg körülöttem gyökerestől az élet.

— Gyermekkorodból milyen emlékeket, élményeket őrzői?

— Gyerekkorom kétségtelenül legnagyobb élménye 0 háború volt. Nem szívesen emlékszem vissza azokra az esztendőkre. Tudatom akkor feslett ki, és hamar meg kellett tanulnom, mi a félelem, és a rettegés. Számomra az első halottširatások is háborús emlék. És csodálkozó gyerekszemmel érthetetlenül álltam afölött is, ami a felszabadulás után történt. Jól ismert bácsik, nénik pottyantak ki hirtelen az életemből és máig sem vagyok képes megérteni, hogy mire volt jó felpofozni egy tízéves gyereket, mert az csak magyarul tudott beszélni. Amíg apám haza nem jött a fogságból, bőven kijutott a nélkülözésből is. Nyugodtan állíthatom: a háborús esztendőkben vajmi kevés volt abból, amit boldog gyerekkornak szokás nevezni.

— Mai, sokoldalú tevékenységedet látva, érdekelne hogyan, s miért választottad az orvosi pályát?

— Diákkoromban eszem ágában sem volt, hogy az orvosi pályát válasszam hivatásomul; inkább a társadalomtudományok felé kacsintgattam. Egy hirtelen támadt elhatározásom vezetett az orvosi egyetemre. Néhány héttel az érettségi vizsga előtt addig egészséges apámat szívpanaszokkal kórházba szállították. Apámat annyira szerettem, hogy betegségét talán még nehezebben viseltem el, mint ő maga. Ekkor született meg bennem az elhatározás: orvos leszek, kardiológus, hogy apámon segíthessek. Nem segíthettem. Utolsó éves hallgató voltam, amikor meghalt. Szörnyű üresség támadt bennem és céltalannak véltem egész addigi igyekezetemet. Csak a lendület vitt előre tanulmányaim befejezésére és sokáig tartott, amíg megértettem hivatásom mélységesen humánus voltát, azt, hogy sokan vannak a szenvedők, a segítségre utaltak. Ma már nincsenek kétségeim, biztosan tudom, hogy helyesen választottam.

— Ha diákkorodat felidézed, mire emlékszel a legszívesebben?

— Azokra a csöndes nyári délutánokra, amikor apám könyvtárának tiltott köteteivel a padlásra menekülhettem, az első csúzlis portyázásokra, amikor önmagamnak fedeztem fel a Bodrogköz berkeit, ticcéit és homokjait. És nagyon szívesen emlékszem vissza a sportolással eltöltött esztendőkre, amelyek ha nem is a legszebbek, de biztosan a leggondtalanabbak voltak eddigi életemben.

— Ez az írás — vagy nevezzük inkább beszélgetésnek? — az Irodalmi Szemle „bodrogközi” számába készül. Mit jelent számodra Bodrogköz?

— Bodrogköz szülöttje vagyok, itt éltem le egész eddigi életemet. Hű maradtam ehhez a tájhoz annak ellenére, hogy nem vagyok próféta a saját hazámban... Azt hiszem, ez a tény önmagában jobban magyarázza szükfeb'b pátráim iránti viszonyomat, mintha azt közhelyek tömegével próbálnám körülrakni.