Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - Kövesdi János: Tisztítótűz (regényrészlet)

Remélhetőleg alaptalan a gyanúm. Tény, hogy szép kis jószág. Szelíden viselkedik, de a szemében olyan tűz lobog, akár egy vadmacskának. És ez meglehetősen vonzza a férfiakat. Állítólag úgy karmol is, mint a vadmacska. Az egyik kolléga, egy forróvérű költő sétálni hívta kettesben. Milada ment, miért ne, — nagy rajongója az erdőnek. És amikor már jó mélyen jártak, a költő, akiben már a „húszméteres tölgyek tetejéig szökdösött a vágy”, bizalmas lépésre szánta el magát. Egy óra múlva egyedül vergődött elő a sűrűből, összemarcangolt arccal. (Ráadásul majd el tévedt.) Az ebédlői asztalnál azt hebegte, hogy egy vadnyúl ugrott az arcának rémületében, amikor meg akarta fogni. Gecsét érdeklik az ellentmondásos jellemek. És Milada is ilyennek látszik. Hol félszeg ős félénk, mert menekül, ha közelednek hozzá, hol meg nyílt és bátor. Az is kiderült már, hogy a szendesége mögött játékosság, sőt paij- kosság is szunnyad. Valamelyik este meghökkentette a társaságot. Páran a zöldszalonban üldögéltek, vacsora után, és Milada, válaszul a naturalista hajlamú Sole provokálására, elcsattintott egy talpraesett mondást. Egyszerű, bárki agyában megszülethetett. Talán azért is olyan frappáns. Gecse megje gyezte, mert még nem hallotta azelőtt: „A toll, amelyet sokáig nem használ nak, beszárad.” A lány akkor a pajzán jelentése miatt kólintotta vele fejbe Šolcot. Gecsét viszont most eredeti jelentése foglalkoztatta. Számára szinte sorsdöntő igazságot fejez ki. Amire érdemes gondolni néha. Az ő tolla bizony beszáradt. Be, mégpedig alaposan. Mert sokáig nem írt vele. Túl sokáig. Bár nem egészen önakaratából, de így volt. Annyira beszáradt, hogy csak az ég a megmondhatója, mikor indul meg benne újra a tinta. Ha pedig végképp nem indul meg ... ezt nem is merte végiggondolni.

Miután ez az emlékezetemben örökre megmaradó balszerencse ért, talán túlságosan elkeseredtem. Túlságosan mellreszívtam a dolgot. Utólag persze könnyű okosnak lenni. A bolond érzékeny természetem! Hányszor kerültem már miatta kellemetlen, sőt hülye helyzetekbe?! Más fel se veszi az efféle kis balesetet. Köp egyet és megy tovább. Igen, ezt kéne valahogyan megtanulni. (Csak biztos, hogy meg kell tanulni?) De hogyan? Amikor nem tudok más lenni, mint amilyen vagyok. Ilyennek neveltek. Ilyenné nevelődtem a puritán szellemű, örökös aggódásokkal teli szülői házban. Ahol a merészebb elhatározásokat nem engedte szárnyrakapni, s megvalósulni az állandóan reszkető lelkiismeret. A kétkedés nélküli becsület! Az volt mindennél az előbbvaló. Ma más tartalmai vannak a becsületnek. Élj igazán, fiam — tanított szegény anyám. De mindjárt hozzá is sóhajtotta: Jó igazán élni, csak nehéz. Nehéz bizony. Mennyire az! Ha még élhetnél, kedves, jó anyám, aki mindig a tisztességről álmodtál, tudom, sokkal könnyebb volna az életem. Az életeim. Az írónak sok élete van. És ez olyan ajándék, amit csupán ők kaphatnak. Csakhogy ezeket az életeket élni is kell! És mennyi erő és önzetlenség, akarat és kitartás szükséges ahhoz, hogy átéljem minden általam teremtett alak, hős ős szürke, hétköznapi figura életét, és végigjárjam göröngyös útjukat. Kezdetben sokat vitáztam lírai alteregóimmal, időnként gorombáskodtam is. Bokrossal, az Örvényes folyók főalakjával pedig egyenesen birokra keltem a regény egyhar- madánál, mert folyton mást akart, mint én. Ellenkeznem kellett vele, olykor keményen meg is dorgálnom. Gyötörtük, martuk egymást, de ő hajthatatlan maradt. A fejemhez vágta: tudok annyit az életről, mint te, hiszen alig vagy idősebb nálam. Érts meg, nekem itt kell hagynom apámat, mert nem bírok az ő megcsontosodott elvei szerint élni. Megöl a zsarnokságával. Semmi kitartás nincs benned? — vetettem ellene gúnyosan. — Vele maradsz, mert szüksége van rád. Tőlem kaptad az életed, tehát én rendelkezem veled. — Zsarnok! — kiáltotta. — Olyan vagy, mint apám. — Természetesen egy vagyok vele is, meg veled is, amit persze te nem érthetsz — méláztam el mindenhatóságomon, észre sem véve, közben, hogy Bokros eltűnt. Hanem aztán megjelent álmomban. Ott állt a fejemnél, a torkomnak szegezve a nagy kenyérszelő kést, amit az NDK-ból hoztam (minek is kelleti ide cipelnem ezt a gyilkos szerszámot, még megöl vele ez az őrült, sóhajtottam), és rámkiáltott: — Kiengedsz ebből az átkozott házból, vagy nem. — Egy pillanatig igazi ellenfelekként meredtünk egymás szemébe, beszívtuk egymás forró leheletét. — Ha lete-