Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - Kövesdi János: Tisztítótűz (regényrészlet)

olyan csend támad, mintha az iménti zsivaj valamilyen varázslat lett volna az elvarázsolt kastély udvarán. Kell a csend. A termékeny nyugalom. Uzsonna és vacsora között — méhecskeszárnyon — második látogatásra jön az ihlet.

Fiatal írónk szobájában ül íróasztalánál. Meg-megcsikordul alatta a forgószék, és feszengésétől ide-oda gurul görgőlábain. Gecse hiába várja az annyira áhított látogatót. Pedig két hete szüntelen csalogatja. Vagy éppen azért nem jön, mert oly igen-igen óhajtja? Sóvárgásában még egy XVIII. századi versike is emlékezetébe röppen az ihletről, de az is csakhamar elszáll.

Csak ül letörten, szomorú tekintete egyik tárgyról a másikra siklik. Tétován megérinti a telefont, az írógépet, amit nem is tudja miért vett kölcsön a ház kölcsönzőjéből, amikor úgyis kézzel ír; körbejárja a magnetofont, melyre már nem lesz szüksége, hiszen csak fordításhoz használja, érdeklődéssel végigtapogatja az empire szekrénykét, mely az egyetlen értékes bútordarab szobájában, kicsit elidőzik az intarziákon meg a faragásokon. Furcsamód csak most fedezte fel itt ezt a lányt. Odalép a képhez. 1900-ban (egy évvel a kastély építése után) festette C. Fröschl mester. A kép áttetsző ködben ábrázolja a finom vonásokkal megáldott fiatal nőt, aki — Gecse úgy találja — bizonyos megértéssel tekint le rá. Pillantása most a szemközti falra esik, ahol egy közepes méretű tájkép függ. Mélyzöld fákkal szegélyezett kanyargó folyó. A háttérben hegyek. A síkságon nyargaló folyó meg a hegyek szürkéskék messzesége az elvágyódás nosztalgiáját ébreszti benne.

— Ott... ott kéne most lennem.

Ezt hangosan mondja. Amin maga is elcsodálkozik. Kezdenek vacakolni az idegeim — állapítja meg, némi szorongással. Ott, bizony inkább ott kéne lennem. Nem itt ücsörögni ebben a dohos levegőjű kőkolosszusban, amit Bubu elmésen írói agghajléknak nevez. Minden normális fiatal a folyópartokon és a hegyekben van ilyenkor a babájával. Én meg itt verejtékezem, mint egy ló, ebben a csuhásoknak való odúban és stílusszerűen sanyargatom magam. És bárgyú ábrázattal bámulom a halott tárgyakat magam körül, tőlük remélve biztatást, vigaszt. És reménységet, hogy elérkezik a perc, amikor majd a kezembe szökken a toll és szántani kezdi a papírt. Csak úgy magától. Valamilyen láthatatlan transzcendens erőtől vezetve. S nekem csak a papírlapokat kell majd tovább hajtanom, ha már beteltek. Vagy hogy majd megelevenedik a képkeret között ez a törékeny (alighanem osztrák) szépség, és tollba mondja nekem a regényt, búzavirág-illatú magyar nyelven. Nem küldeném vissza az üveg mögé, annyi szent, ha valamilyen csoda folytán megelevenedne. Milyen finom metszésű az ajka, és olyan üdeséggel néz a szemembe, mintha csakugyan élne. Gyerekes ábrándozás! Márpedig egyik nagy költőnk — százötven esztendeje megírta, mily veszedelmes dolog az ábrándok polipkarjaiba dőlni. Az ábrándozás eltérít szándékaidtól. Olyan, mint a lidérc — lápok útvesztőjébe csábít. Keresd a tényeket. Tisztázd valóságos helyzetedet. Mi a valóság? Hát nem az, hogy itt kuksolsz ebben a — hogy is mondta a kis Milada? — szerzetesi cellában, és marcangol a tehetetlenség. Mindinkább belegabalyodsz a kétségbeesés hálájába. Az a lányka legfeljebb huszonhárom éves, te magad meg majdcsaknem tízzel több, mégis ő fogalmazta meg reálisan a helyzetedet. Igen, ez a valóság. Szerzetesi cella — az írói dolgozószoba. Bizony, sok hasonlóság van a kettő közt. Az aszkéta, önmegtartóztató élet — az író életformája is. Ám míg a kolostori cellákból kizárták a külvilágot, s állandó félhomály uralkodott bennük, addig az író cellája a sűrített külvilág a maga temérdek információjával, melyet a tudat röntgenfényénél műalkotásokká rendez az ember, a művész, akit alkotó tehetséggel áldott meg a természet.

Érdekes lány ez a Milada, gondolta a fiatal író. Ami azt illeti, tán nem is volna bolondság felfogni a kódozott jeleit, és megfejteni őket. Csak valahogy hozzáférhetetlennek látszik. Kurtán válaszolgat, ha megszólítja valamelyik kolléga. Többnyire csak azzal az égimeszelő szőke nővel látni, a tizennégyes- ből. Folyton együtt vannak. Egy asztalnál ülnek, együtt járnak sétálni, mindketten hallgatagok, tartózkodóak. Kár ilyen bájos teremtésért. No mindegy.