Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - FIGYELŐ - Monostori Imre: „Mintha kristály-szobra lennél hajdan lávázó hitednek” (Sárándi József: Tűzoltók napja)
„Mintha kristály-szobra lennél hajdan lávázó hitednek" (Szubjektív megjegyzések Sárándi József második verseskötetéről) A költő önjellemzéséből faragott recenzens! üzenet mint főcím, és a filológiai alaposság esetleges hiánya miatti mentegetőzésnek látszó magyarázó alcím így együtt akár bennfentes okoskodásnak is tűnhet. Kézenfekvő lesz viszont a címötvözet jogosultsága, ha érdemben szólunk a Tűzoltók napjáról. Érdemben, tehát a kötet jelentőségéhez mérten, hiszen Sárándi József költővé érett. Művésszé. Aligha kerülhető meg a kérdés, vajon hogyan kapcsolódik a Tűzoltók napja első kötetében, a Vándor az aszályban című- höz, és mitől lesz mégis más? Több és szebb. Visszafogottabb és mégis erőteljesebb, befelé fordulóbb és mégis játékosabb, szertelenebb és mégis koncentráltabb. Első kötetében Sárándi — miként emberi s tán költői példaképe, Váci Mihály is — „kitárt mellel” lépett elő „Fönn szikla-szélre állok / istennel pörölök kiabálok” — szólt hangosan ottani mottóversében. S bár hangja legtöbbször csendes és póztailan volt, a közösségi indíttatású és célú hosszabb verseiben mégis az egész világért vállalt felelősséget. Lenint és Leibnitzet, József Attilát és Vácit idézte, magyarázta. Mások által is lett önmagával fűtötte a telet. A befűthetetlent. Megmutatta viszont az elkoptatott, a sokszori avagy a fölösleges használattól devalválódott és egy kicsit hitelét is vesztett történelem-szituációk, plakát- és transzparens-fogalmak eredeti jelentését, egyszersmind jelentőségét is. Megmutatta és megmagya- rázita. Önmagának is. Ezeken a verseken tán vesztett a művészet, de nyert a művész! Sárándi súlyos igazságok tudásával lett teljesebb ember. Hite pedig a felnőtt hit keserű bizonyosságaival lett erősebb. Most, második kötetében úgy véli, és helyesen véli, hogy nem az istennel pörö- lés szükségének idejét éljük. A „vándor" majd csak akkor állhat fenn a sziklán, ha a „séma-lovagok”, a „mosoly-banditák”, a „szélkakas-úr”-ak sorsa beteljesedik. Költőnk előbb próbálta „a mindenséget versbe venni”, mint a mindennapokhoz és önmagához igazán eljutni. Mi változott meg, mi történt végül is ebben a második kötetében? Arról lenne szó, hogy Sárándi feladata eddig elfoglalt hídfőállásait, és — okkal vagy ok nélkül — hátat fordított az őt vonzó-hívő történelemnek? Szó sincs róla! Jól ismeri a „láncok természetét”: „Eljön sehonnaisá- god / ideje is ha föladod / ellenállásod sáncait / és komfortos / magányra cseréled /konok proletár hited” — írja. Valójában az történt, hogy a Vándor az aszályban lobogása a Tűzoltók napjában megcsendesedett, még pontosabban: a lobcgás izzássá nemesedett. Sárándi a nagy Egész után fedezte föl a teljességgel meghódítható Részt. Méghozzá úgy, hogy a Rész költői birtokbavételének folyamata előző kötetéhez képest értékesebb esztétikai produktumot hozott létre. Ügy tűnik, hogy az első verseskönyvében domináló, mindenekelőtt a közéleti harcosságot kedvelő költői magatartás itt magába engedett olvadni egy zabolázot- tabb, a tény- és tárgyszerű világra jobban odafigyelő, egyszersmind elmélyültebb verselésre is törekvő poétái attitűdöt. Egyfajta feszültség is ott borzong ugyanakkor némely versében. Az alkalomban például „retteg”, nehogy elszólja magát. A „Kötél: nyakamon is eléldegél” — mondja másutt. Szüntelen figyeli és fürkészi szűkebb világát. „Tétel: a macska lazíthat, az egér nem.” (Egysorosok). Ez a folytonos figyelés, ez a készenléti állapot készteti arra is, hogy érdeklődésének középpontjába a „tárgyak”, a „napok”, a „virágok” kerüljenek. Sárándi a
